Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

38. Kérdések

Charles Leclerc szemszöge

Addy pontosan ugyan úgy mosolygott Landora, mint rám mikor utoljára beszéltem vele négyszemközt a balesete előtt, amikor egyezséget kötöttem vele, hogyha megnyeri a futamot, akkor együtt megünnepeljük. Én nem neveztem randinak ezt, mert féltem nehogy elijesszem, vagy hogy kikosarazzon így amikor ő visszakérdezett, hogy randizni e hívom, én csak annyit feleltem, hogy akárhogy hívhatja. Ő volt az mielőtt elment volna, hogy visszafordult és sugárzó mosollyal az arcán azt mondta, hogy a délutáni együtt töltött időnket már pedig akkor is randinak fogja hívni. Az a mosoly akkor csak nekem szólt. Én érdemeltem ki.

Most viszont ugyan azzal a szeretetteljes mosollyal nézett Landora, aki valami olyasmit beszélt, hogy Addy új életében is reméli, hogy helye van.

Addy új életet kezd.

Ez mikor eljutott az agyamig, tolatni kezdtem az ajtótól, hogy még csak véletlenül se lásson meg senki. Addy már most kedveli Landot, mikor a gyökér hazudik neki. Pierre pedig elfogadta azt, hogy Lando csapja a szelet Addynek.

Nekem nem volt helyem Addy új életébe.

Talán a Sors úgy akarta, hogy lássam meg ezt az egész jelenetet. Talán ez kellett ahhoz, hogy végre felfogjam, ami eddig nehezen ment.

Adeline nem akarta, hogy az élete része legyek.

Azért nem emlékezett rám, mert egyszerűen engem soha nem tartott annyira fontosnak, hogy mélyen belevésődjek az emlékeibe. Én csak a bátyja legjobb barátja voltam. Semmi több. Talán utoljára mikor majdnem megcsókolt, nem is gondolta komolyan. Lehet pusztán szánalomból puszilt meg. Soha nem vett komolyan.

Ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy nekünk jövőnk van. Hogy lehet közöttünk több mint puszta barátság. Hogy ez az egész baleset majd végre felnyitja a szemét, hogy a lány akit mindig is kerestem az Ő volt. Számára azonban nem én voltam az, aki miatt érdemes volt élnie. Csodálkozom azon, hogy Lando az új élete része akar lenni? Miért is? Addy fülig bele volt zúgva a srácba még akkor is ha az kicseszett vele. Most viszont az új Addy nem emlékszik rá, hogy Lando mit tett. És talán ez így van jól, mert még az égiek is azt akarják, hogy ők együtt legyenek. Nem fogok Lando útjába állni. Az után, hogy megláttam Addy mosolyát képtelen lennék elmondani az igazat Landoról.

Lekell zárnom ezt a dolgot Addyvel. Elkell engednem őt. Elengedni, miközben soha nem is kaptam meg. Ez lesz mindkettőnknek a legjobb. Nekünk nincs jövőnk. Nincs miért harcolnom érte. Nincs olyan világ ahol mi együtt lehetünk, ez így van megírva. Az amnéziája pedig csak rámutatott az igazságra. Lando kell neki, és nem én.

Eldöntöttem, hogy végleg lezárom a dolgot.

Aznap éjjel újra visszament a kórházba. Hogy miért éjjel? Szentül megvoltam győződve róla, hogy Addy éjjel biztosan alszik. Nem akartam más, csak egy utolsó, szótlan pillantást vetni rá. Talán megsimogatni az alvó arcát, majd hátat fordítani neki. Nem akartam beszélni vele. Képtelen lettem volna bármit is mondani neki. Ha az új Addynek csak úgy voltam meg mint a bátyja legjobb barátja, akkor én abból nem kértem, inkább végleg felejtsen el.

A kórházi folyosók kihaltak voltak. Addy szobájának az ajtaja csukva volt, de mikor résnyire kinyitottam, az éjjeli lámpája megvilágította őt. Tényleg aludt.

Beléptem, az ajtót pedig visszacsuktam magam után. És nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Lábaim földbe gyökereztek. Nem mertem még csak közel menni sem hozzá. Kezei már nem voltak bekötve, és az első dolog amit megláttam a csuklóján az az én szerencsekarkötőm volt amit a balesete napján adtam neki. Még mindig nem vette le magáról, pedig számára az sokkal inkább balszerencsét hozott, mintsem szerencsét. A vágásai az arcán is halványulni kezdtek, és a feje sem volt már annyira vastagon bekötve. Szó szerint lábadozott és hamarosan minden bizonnyal a kórházat is elhagyhatja. Az új élete pedig elkezdődik.