Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

37. Testvéri szeretet

Charles Leclerc szemszöge

Mindenkire emlékezett csak rám nem.

Mindenkire csillogó tekintettel nézett, rám viszont úgy mint akit teljes szívéből utált.

Bemutatkoztam neki, de ahelyett, hogy a nyakamba borult volna, remegni kezdett. Félt tőlem, és teljesen kifordult önmagából. Tehetetlenül kellett végig nézem, ahogy rázkódni kezd és üvöltözik. Rám nézett segélykérően. Abszurd volt az egész jelent, én mégsem tudtam abbahagyni a mosolygást. Boldog voltam, hogy életben van. Azt mondta rám, hogy félelmetes vagyok. Csapkodni kezdett, én pedig próbáltam visszatartani. Megütött. Ismételten felordított, majd az orvos és a nővér után Arthur és Lorenzo rontottak be. Két oldalról szorítottak le, nehogy odatudjak menni Addyhez. Az én Addymhez, akinek nyugtató injekciót adtak be a szemem láttára, hogy tudják visszataszítani a mély álomba. Elaludt. Az ordítozás megszűnt, és már csak a békés szuszogását lehetett hallani. A két testvérem még mindig szorított, én pedig le sem vettem a tekintetemet az alvó lányról. Még álmában is reszketett.

- Ha lehetséges, maga inkább ne igen látogassa, mert túl heves érzelmeket vált ki a Kishölgyből. – nézett rám rosszállóan az orvos, mikor elsétált mellettem. – Nyugalomra van szüksége, nem izgalmakra.

Ekkor voltam bent Addynél utoljára. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a jelenetet, hogy nyugtató injekciót szúrnak be neki, miattam. Felébredt, de milyen áron? Én aki még a csillagokat is lehoztam volna neki, csak, hogy magához térjen, félt tőlem. Láttam a tekintetében, hogy retteg.

Pierre nem volt hajlandó felvenni a telefont nekem, így amit csak tudtam Addy állapotáról azt mindet Carlosnak köszönhettem. Kiderült, hogy részleges amnéziája van. Már emlékezett Pierre, a szüleire, a kishúgára Millára, arra, hogy egyetemre jár, és még Carlosra is. Hát nem vicces? Emlékezett Carlosra, aki sokkal később került az életébe mint én. Én viszont úgy maradtam meg az emlékeiben, mint akit valamiért gyűlöl. Miért? Miért gyűlölt? Miért pont az én emlékeimet fedi homály?

Mindig is balszerencsés embernek éreztem magam egész életemben, de nem hittem volna, hogy még lehetek ennél is szerencsétlenebb. Utáltam magamat amiért rettegtem bemenni hozzá a kórházba. Minden vágyam volt vele beszélni, de egyszerűen képtelen voltam elfogadni azt, hogy pont rám nem emlékszik. Nem tudtam elfogadni.

Így ahelyett, hogy a sarkamra álltam volna és Addy elé álltam volna, hogy elbeszélgessek vele, inkább bezárkóztam a szobámba, és úgy tettem mint aki nem is létezik. Végül is annak a személynek aki számomra a világot jelentette, tényleg nem léteztem.

Az volt a szerencsém, hogy nyári szünet volt, így tényleg nem kellett sehová mennem. Jól elvoltam magam, és élveztem, hogy belefulladok a fájdalomba. Egészen egy szerdai napig, mikor Arthurnak elege lett belőlem.

Valahonnan megszerezte a lakásom kulcsát, és kicsit sem restellte használni. Nem nyújthattam valami csodás látványt, mert amikor meglátott az arcára egy torz grimasz terült szét. Megértettem őt, hisz saját magamtól undorodtam. Azt sem tudtam megmondani, hogy hány napja fetrenghettem az ágyamban, ugyan abban a ruhában.

- Te tényleg egy reménytelen eset vagy! – Arthur még az orrát is befogta mikor elkezdett az ágyam felé sétálni. – Jelentkezhetnél valamilyen spanyol szappanoperába. Rögtön tiéd lenne a bőgő, töketlen, anyámasszony katonája főszerep. – kicsit sem kedvesen lökte arrébb a lábam, hogy tudjon leülni az ágyam szélére. Hozzáteszem, mikor mindezt véghez vitte az arcára egy undor terült szét, amit soha nem fogok elfelejteni. A saját kisöcsém undorodott tőlem.

- Nem emlékszik rám. Utál engem, pedig én semmi rosszat nem tettem ellene...- szinte már felvonyítottam, és megint az arcomba nyomtam az egyik vánkosomat, reménykedve benne, hogy megfojtom magam. – Bezzeg Carlosra emlékszik. – belenyögtem a párnámba, és még a hatás kedvéért rá is csaptam tenyérrel a matracomra.