Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

1. A szerződés

Kopogás nélkül rohantam be a bátyám szobájába. Arcomon hatalmas vigyor terült szét, miközben kezemben egy papírt szorongattam. A küszöböt éppenhogy csak átléptem, majd amikor megcsapott az a bizarr illat ami a szobából áradt ki, muszáj volt rögtön megtorpannom, a vigyor pedig az arcomra fagyott. A szobában szó szerint megvolt állva a levegő, és úgy éreztem hogyha teszek egy lépést menten elhányom magam.

- Te szent tehén...- öklendezni kezdtem, és muszáj volt az orrom elé tennem a kezem, mert a rosszullét kerülgetett. – Itt rohad valami! – halál komolyan gondoltam. A bátyámra néztem, aki konkrétan ugyan ott volt ahol tegnap este utoljára láttam. Vagyis a számítógép előtt, miközben tekintetét le sem vette a monitorról. Fején még mindig ott pihent a fejhallgatója, egyik kezével az egeret püfölte erőszakosan, a másik kezével pedig egy dobozos kólát szorongatott, amiben valószínűleg már semmi nem volt. A legfélelmetesebb dolog pedig az volt, hogy úgy emlékszem, hogy ilyen pózban is ült tegnap este, mint amiben most is. Az egész srác úgy nézett ki mint egy zombi, és tényleg megkérdőjeleztem azt, hogy él e még. Mi van akkor ha már csak a szellem énjét látom most magam előtt? – Pierre? – szólítottam meg óvatosan, ám semmi reakciót nem kaptam. – Élsz még, Bratyó? – próbálkoztam tovább. Semmi reakció. Jó, ez már elég félelmetes volt. A kezemben szorított papírt, nagyon óvatosan a farmerom hátsó zsebébe csúsztattam, nehogy valami baja legyen, amikor is megbizonyosodom róla, hogy él e még az idióta bátyám.

Próbáltam a lehető legkevesebb levegőt venni, amikor is elindultam az asztala felé, ugyanis nem volt szándékomban a sürgősségin kikötni az miatt mert gázmérgezést kaptam. A szobában illatozó szagokat még csak meg sem tudtam név szerint különbeztetni. Mindent is éreztem, és elhihetitek nekem, hogy egyik szag sem hasonlított egy méregdrága parfüm illatához.

Amikor odaértem Pierrhez, kezemet gyengéden a vállára tettem, majd megráztam, hogy megnézzem él e még. Aztán hirtelen nagyon sok minden történt. Pierre felordított, amitől én megijedtem és én is felordítottam. Erre Pierre még jobban megijedt és még hangosabban felordított, majd a kezében szorított dobozos kólát egyenesen az arcomba öntötte. Hirtelen nem volt kedvem többet ordítani, ugyanis a kóla belement az orromba, amitől úgy éreztem, hogy majdnem megfulladok. Köhögni kezdtem, kezeimmel pedig próbáltam a szemeimből is kötörölni a kólát. Az egész arcom ragadt. Pierre fejéről majdnem lecsúszott a fejhallgató, és nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen az egész kialakult helyzeten. Külső szemlélőnek biztos vicces lenne, számomra viszont már nem annyira, ugyanis nem volt kedvem ma este hajat mosni.

- Hmm, legalább megnyugodtam, hogy a kólád nem volt megrohadva. – köhögtem fel még egyszer utoljára, és kisepertem egy homlokomra ragadt kólás hajtincsemet. Egész jó illata lett a hajamnak. – Cseresznyés kóla volt? – ízelgettem a számra ragadt ízt.

- Aha. Elég finom volt. – válaszolta Pierre nagyon lassan, és kissé félve figyelt.

- Legközelebb ha megakarsz kínálni, inkább pohárba kérem, és nem az arcomba. – töröltem meg az orrom is.

- Megijesztettél! – mondta felháborodva. Íratlan szabály volt, hogy amikor játszik, akkor tilos őt zavarni, mert túlságosan belevan merülve a játékbe, amit rendszerint a haverjaival folytat. Szerinte ha megzavarjuk, akkor veszít mert elvonjuk a figyelmét. Ő pedig gyűlöl veszíteni, főleg a haverjaival szemben.

- Azt hittem meghaltál! – kértem ki magamnak. Megforgatta a szemeit, de szája sarkában ott bújkált az a bizonyos mosoly. Nem mondott semmit, csak visszafordult a monitor felé, fején pedig megigazította a fejhallgatóját. Figyelmét újra a játéknak akarta szentelni, ezért muszáj volt gyorsan beszélnem vele, mielőtt újra elveszítem. – Esetleg beszélhetnénk? – kérdeztem egy kissé félősen, majd közelebb léptem hozzá. Ő nem nézett rám, de én kitartóan bámultam rá.