Rómeó és Júlia Forma 1 módra | CL16 | BEFEJEZETT

36. Lando a hős

-       Hát nem is tudom, Pierre. Charlesra tényleg alig emlékszem, de nehezen hiszem el róla azt, hogy kórházba juttasson – ujjbegyemmel apró köröket kezdtem el játszani a fehér párnahuzatomra. Hihetetlennek tartottam, hogy pont én próbálom bevédeni Leclercet, mikor semmi mást nem éreztem iránta csak haragot. Nem akartam ok nélkül vádaskodni, mikor tényleg Ő az egyetlen akinek az emlékei homály fedi. – Ha tényleg ő okozta a balesetet, akkor hogyhogy neki semmi baja? – látszatra semmi baja nem volt, mikor felébredtem és ő is ott volt az ágyam mellett. Rohadtul nem úgy nézett ki, mint aki balesetet szenvedett, ráadásul velem. Jó, mondjuk úgy sem nézett ki ahogy az emlékeimbe szerepelt, de az már mellékes. Egész végig mosolygott, ami azóta is tök bizarr érzést kelt bennem, ha rágondolok. Mint egy sorozatgyilkos. – Akkor mázlija van, hogy egy karcolás nélkül megúszta? – csak nem, mert akkor tényleg kiakadok. Mármint, ha miatta karamboloztunk, és ő épségben megúszta, én meg konkrétan nem emlékszem a fél életemre. Na az szemétség, és akkor tényleg ne kerüljön a szemem elé.

-       Félreértesz. – vakarta meg a homlokát Pierre. Arckifejezéséről le tudtam olvasni, hogy már bánja, hogy belement ebbe a témába.

-       Akkor magyarázd el rendesen! – hangom követelezően csengett. A napokban annál nagyobb halálom nem volt, mikor valaki elkezdett valamit mondani az életemről, és aztán hirtelen félbeszakította magát, mintha nem akarná, hogy tudjam azt a részt. – És ne sumákold el, mert úgyis rájövök! – nem értem, hogy mit élveztek benne, ha direkt nem mondtak el valamit. Mi van akkor, ha egy fontos eseményt titkolnak el az életemből? Kellettek az emlékeim, de így, hogy mindenki kihasználja a helyzetet, és egy csomó mindent elhallgatnak előlem, csak rontanak a helyzeten. Ezek az én életem részei, amiket megéltem! Tudnom kell róluk, még akkor is ha fájdalmasak. – Miért Charles hibája a baleset? Mit csinált, hogy karamboloztunk? – zúdítottam rá a kérdéseimet keményen.

-       Ő nem karambolozott. – mondta végül csendesen. És már össze is zavart.

-       Azt mondtad, hogy ő hibája a baleset. Akkor, hogy mondhatsz olyat, hogy ő nem karambolozott velem? Nem ült a kocsiba, vagy mi? – a rémálmaimra gondoltam. A lángoló autóra és arra, hogy repülök előre. A rémálmaimban nem szerepel más csak én. Mi van akkor ha nem is rémálom, hanem a valóság? Ha az egész jelenet velem történt meg?

-       Baszki...- sóhajtott fel megsemmisülten Pierre, és idegesen a hajába túrt. Jellegzetesen ránéztem. Tudta, hogy esélye sincs menekülni és hallgatni. – Egyedül karamboloztál, futam közben – úgy néztem rá mint egy ütődöttre. Milyen futam? Egyfajta futamot ismertem az pedig a forma egyes futam volt, ahol Pierre is versenyzett hétről hétre. – Forma egyes pilóta vagy, Addy. – mondta ki és még hatásszünetet is tartott utána. Tényleg úgy pislogtam rá mint egy ütődöttre. Pár másodpercig csak pislogtunk egymásra, majd hirtelen belőlem kitört egy jóízű, hangos nevetés.

-       Te gyagyás vagy, Bátyus. – tettem kezem a hasamra és hátra dőltem a vánkosomra, majd ott folytattam tovább a nevetést. Pierre annyira jó színész volt, hogy még most sem nevette el magát, hanem továbbra is komolyan nézett. – Méghogy én, forma egyes pilóta – kacagtam tovább és muszáj volt egy könnycseppemet kitörölni a szememből. – Gyűlölök vezetni, és szörnyen rosszan is megy. – nem tudtam még csak elképzelni sem magam egy forma egyes autóba. Egyáltalán melyik csapatnak kellettem volna? Hiszen lány vagyok! Lányok nem lehetnek pilóták. Gokartozni szoktam néha csak azért, hogy Leclerc felfigyeljen rám, de még abban is olyan béna voltam, hogy kitiltottak a pályáról. – Végig mentem az összes macskán az utcánkba mikor vezetni tanítottál. Harmadszorra tettem le a vizsgát. – Pierre még mindig nem nevetett velem. Pedig Ő mindig élvezettel kezdett el gúnyolódni rajtam mikor visszaemlékezett arra, hogy az összes szomszédunk akiknek macskáik voltak és meglátták, hogy autóba ülök, gyorsan fogták kiskedvenceiket és bezárták őket, hogy megvédjék őket tőlem. – Nincs az a barom, aki engem pilótának engedett volna. Jó vicc, de nem veszem be. – csóváltam a fejem. Pierre nem úgy nézett ki mint aki vicces kedvében van. – Nem nevetsz velem – jegyeztem meg, és abbahagytam a nevetést. – Miért nem nevetsz velem? – végleg abbahagytam a nevetést. Ő mindig nevet mikor a vezetésem kerül szóba. – Lányok nem lehetnek forma egyes pilóták! Nem én! – mondtam magabiztosan.