Tiltott szerelem

Huszonkilencedik fejezet

-Jók lesztek így feketében-mondta Lando.

-Legalább kopogtál volna-bosszaknodott Magen.
-Mi van ha valami nincs rajtunk és úgy jössze be?

-Le ne harapd a fejemet-emelete magasba a kezeit védekezés képp.

-Magen ne ilyen hangosan!-mondtam a lánynak.

-Miről megy a vita?-nyitott be Esteban.

Úgy éreztem egy pillanatra, hogy most minden kiderül és mintha minden lelassult volna. Azt hittem a srác rájön az egész kapcsolatomra Landoval. A külső látszat, hogy Magen egy szekrény mellett én az ágy sarkánál és Lando közvetlen mellettem rám tapadva, hááát meg kell jegyezzem számomra azt tükrözi, ami van, s nem azt amit hisznek.

-Lando te mit keresel itt?-kérdezte Ocon, majd érzékeltem, hogy Lando keze a derekamon maradt.

-Én csak segítek nekik kiválasztani a tökéletes ruhát-vont vállat.

-Szerintem az inget szoknyával nem nehéz.

-Csak ez az egy szoknyám van-mondtam Estebannak.

-Szard le-vonta meg a vállát.
-Lando te pedig hagyd őket-legyintett majd együtt kimentek.

-Oh te jézus-sóhajtottam.
-Na jó menjünk ahogy kell!

-Okés.
-Amúgy már megijedtél a helyzettől vagy mi van?-kuncogott a lány.

-Hát én nem tudom voltál-e már ilyesfajta helyzetben amikor el kellett titkolnod, hogy kivel vagy együtt, de ha nem akkor megjegyezném, hogy nem könnyű.

-Elhiszem-felelte majd felöltöztünk abba amiben menni akarunk és kimentünk.

-Minden rendben lesz?-kérdezte Lewis.

-Igen-bólintottam.
-Remélem

-Mehetünk?-kérdezte Toto az ajtóban állva.

-Induljunk!-felelte Ocon majd mint elindultunk ki és Totoval mentünk el a sulihoz.

-Jó napot!-léptünk az osztályba.

-Sziasztok!-köszönt az osztályfőnök majd a terembe néztem ahol fiúk lányok egyaránt bent voltak és csak bámultak rám, mint borjú az újkapura. Gondolom gyorsan terjed a hír.

-Gyere! Ne törődj velük-mondta Magen.

-Emily-jött oda az a banda akik a legtöbbszőr piszkáltak azzal, hogy "Ocon a pasim". Szánalmasak.

-Hallottuk a hírt. Sajnáljuk-sújtották le a fejüket.

Ezekben a helyzetekben kéne visszafognom magamat, de most nem éppen sikerült.

-Azt sajnáljátok, hogy anyukám elhunyt vagy azt, hogy lelkileg bántottatok?-fordultam feléjük.

-Emily, nem éri meg-szólt Magen.

-Tudom-mondtam és azzal a lendülettel el is jöttem onnan.

Az osztályban maradtunk egy jó darabig majd megkezdődött minden. Még szinte semmi sem történt, de a sírás már rám tőrt. Belegondolni, hogy anya nem élheti meg azt, hogy elballagok általánosból...szívem szakad meg. Talán most kezdek el igazán rájönni miből marad ki. Mennyi dolgon megyek majd keresztül amit nem együtt élhetünk meg. Azt kérte, hogy ne sírjak, de azt hiszem nem tudom betartani azt amit kért. Ha arra gondolok, hogy nem lesz ott a további iskolai ünnepeken vagy az esküvőmön és, hogy nem találkozhat majd az unokájával, s a gyermekem a nagymamájával...a torkom összeszűkül, mint amikor már régóta sírnod kell és vissza fogod majd végleg elszakad a cérna és sírni kezdesz. Na ez olyan. Mindez az érzés lezajlik bennem miközben már az igazgatónő beszél a mikrofonban. Csak nehogy lefagyjak.

-Emily-rázott fel Magen.

-Igen?

-Már szólítottak-felelte. Persze, hogy lefagytam.

-Oh baszki-pattantam fel majd valami díjért mentem ki, de fogalmam sincs mi az, bár sejtem mivel a tesi tanár adta át.

-Szólhatsz pár szót-mondta az igazgató.

-Rendben!
-Előszöris sajnálom, hogy nem kapcsoltam azonnal, kicsit elbambultam.
-Tudom, hogy nem kötelező szónokolni, de azt hiszem fontos megszólaljak. A hírek itt Bristolban eléggé hát gyorsan terjednek-húztam el a számat.
-Érdekes számomra a tény, hogy van egy csapat az osztályunkban akiket nem nevezek meg mert nem lenne fer, de lelkileg bántani mást nem szép dolog. Ők viszont ezt tették velem egész évben majd amikor ma az osztályba beléptem hírtelen sajnálkozni kezdtek csak azt nem tudták megmondani melyik dologgal kapcsolatban-mosolyogtam gúnyosan.
-Talán azért mondom ezt el mert tudnia kell mindenkinek aki tovább megy-néztem az osztályra.
-Hogy soha senki sem érdemli meg a rossz bánásmódot mert nem tudhatod mi zajlik náluk otthon.
-Ja és természetesen én is megnevezhetném őket, de nem teszem, mert amint mondtam nem lenne fer!
-És persze nagyon szépen köszönöm a díjat!-fejeztem be a szónoklatomat mire mindenki hosszasan tapsolni kezdett.

A díjak kiosztása után jött a versmondás.
Én és a sors mi? Az édesanyákhoz szóló verset választottam.

-Fel tudod mondani?-kérdezte az osztályfőnök.

-Megpróbálom!

Magen az apáknak szóló verset mondta persze ezt is sírva. Majd következhettem én.

-Édesanyámnak...-kezdtem bele.
Viszonylag jól viseltem a dolgot, de küzdeni kellett.

A ballagásnak vége lett és mindenki fotózkodni kezdett a családjával. A lufikat elengedtük és hatalmas ölelést adtunk egymásnak a vörös hajú barátnőmmel.

-Köszönöm a díjat-mentem oda az eddzőhöz, aki a tesi tanár is egyben.

-Te érdemelted ki legjobban-mondta majd lesújtottam a fejemet.
-Jól vagy?-kérdezte, de hírtelen semmit sem tudtam felelni.

-Nem éppen.
-Anya utolsó kívánsága volt, hogy ne sírjak után, de egyáltalán nem tudom betartani-sírtam el magamat.
-Azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy fel kell adjam-piszmogtam.

-Most fejezd be!-parancsolt rám a tanár.
-Ezt jegyezd meg, ez fontos lesz az életben sose feled, nincs kispad nem lehet leülni, nem lehet kiállni!

-Gondold végig-mosolyodott el.
-És szép estét neked, szerintem másnak is van veled beszéde-mutatott hátra.

-Azt mondtad, hogy ide be nem jössz majd-szaladtam Landohoz és megöleltem.

-Az, hogy mit mondok nem mindig egyenlő azzal amit gondolok-nyomott puszit a homlokomra.

-Lando!-kiabált Ocon.
-Ezt minek véljem?

-Sajnálom! Én nyomulok túlzottan-mondta a srác.

-Otthon erről még beszélünk!

Ig: rebs_writer
Tiktok: rebs_writer