Tiltott szerelem

Harmincegyedik fejezet

-Sajnálom az előző dolgot-ült le az asztalhoz Ocon is.
-Csak, ha van egy egyezség azt ne rúgjuk már fel!

-A boldogság akkor is fontosabb-mondta Magen.

-Emily kérlek figyelj rám-kérlelte a srác.
-Van egy felfelé ívelő karriered, fiatalon!
-Ne rontsd el!

-Miért is tenném?-vontam vállat.

-A szerelem összezavar

-A szerelem szép dolog!

-Szép ha könnyű az út-tette hozzá.

-Mi lenne a reakciód, ha kiderülne, hogy együtt vagyunk?-kérdeztem Ocont közben Landora mutatva.

-Nem tudom-dőlt hátra.

-Nem akarok a kettőtök harcába belefolyni, de szerintem Emily döntése, hogy kit választ párjának-mondta Toto.

-Na tessék, ennyire egyszerű!

-De ha egyszer valamit megígértünk egymásnak, akkor csak úgy eldobnád az ígéreted?-motyogott.

-Igen!-feleltem úgy, hogy éppen csak végig mondta.
-Na és te eldobnád az "örökké legjobb barátok" dolgot kettőnk közt csak mert boldog akarok lenni?-kérdeztem vissza mire hebegni habogni kezdett választ nem adva.
-Na jó, el ment az étvágyam, köszönöm!-keltem fel az asztaltól és a szobámba mentem.

-Persze neki mindig fontosabb minden csak én nem-mormogtam magamban majd valaki bedobott a nyitott ablakomon egy labdát.

-Ez a tiéd?-kiáltottam le.

-Igen bocsi! Visszaadod?-kérdezte az igen ismerős srác majd a szobámból kiszaladtam végig a folyoson el az étkező mellett ahol mindenki bámult és ki az ajtón.

-Szia! Tessék itt a labdád-nyujtottam át a srácnak.

-Köszi!-vigyorgott.
-Oh amúgy Oscar Piastri vagyok-nyújtotta a kezét.

-Jézusom tudom ki vagy!
-Én Emily Lauren Watson vagyok-ráztam meg a kezét.

-Oh részvétem-tette hozzá. Persze az internet, gyorsan terjed minden.

-Te vagy Lando csapattársa, nem?

-De én vagyok-mosolygott majd végig nézett rajram.

-Emily!!-hallottam meg Lewis kiáltását.

-Itt vagyok!-bújtam elő majd mind elindultak felém.

-Nahát Oscar-vigyorgott Lando majd beszélgetni kezdtek.

-Min töröd az agyad?-állt oda mellém Magen.

-El megyek sétálni, egyedül!
-Kiszellőztetem a fejemet-sóhajtottam.

-Rendben!-felelte a lány majd elindultam.

Néha egyedül maradni a gondolatainkkal olyan mint kínozni magunkat. Nem direkt csinálom, esküszöm! De néha kell az egyedüllét. Néha csak ki kell kapcsolni és gondolkozni, de nem túlgondolni. Tűnődni az életen. Miért? Hogyan? Muszáj? És általában az utóbbira a válasz az...igen! Muszáj ezt? Muszáj azt? Igen muszáj! Muszáj feldolgozni?......igen. És ami ma sokszor megfordult a fejemben. Muszáj elengedni? És az igazság az, hogyha valakit igazán szeretsz 100%-ig úgysem tudod elengedni őt, de mégis muszáj mert bele fogsz őrülni. Azzal, hogy elengedsz nem azt jelenti, hogy elfelejtesz. Nem azt, hogy kitörölted. Csupán nyugodtan élsz és az adott dologra, emberre is nyugodtan gondolsz.

-Jajjj Lauuu-zökkentettek ki a volt osztálytársaim.

-Nem érdemli senki a rossz bánásmódot-figuráztak ki.

-Mert ez az igazság!-feleltem nyersen.

-Kár, hogy anyukád már nem láthatott-játszották a bántódottat.

-Őt nem kell belekeverni!

-És a kis Norris is meglepő választás-nevettek.

-Szerintem egyáltalán nem meglepő-vontam vállat.

-Anyukád mit szólna ahhoz hogy az édes, picike Emilyje már elvesztette?-próbáltak felhúzni mégjobban.

-Érdekes-kuncogtam.
-Mindenki magából indul ki-vigyorogtam gúnyosan.
-És ha megbocsájtotok, mennék tovább-hagytam őket faképnél. Kár, hogy csak én láttam a fejüket.

-Emily!-kiáltotta valaki a nevemet.

-Úristen Ria-öleltem meg.

-Nagyon sajnálom drágam, azt ami történt!
-Remélem jól vagy-súgta a fülembe.

-Jól vagyok, máramennyire-sóhajtottam.

-Ugye nem?

-Nem, nem! Nem tettem semmi rosszat!-jelentettem ki.

-Ria...megfoglak ölni-kapkodta a levegőt Max.

-Lehet eddzeni kéne-néztem a srácra.

-Nagyon vicces-lihegett.
-Nem mondom, mert már a könyöködön jön ki-tette hozzá majd megölelt, azonnal tudtam mire érti.

-Lando?-néztek rám kérdőn.

-Egyedül akartam lenni kicsit-feleltem majd csörögni kezdett a telóm.
-Csak emlegetni kell-mosolyodtam el.

Ig: rebs_writer
Tiktok: rebs_writer