Smaragd

4. fejezet

Tristan

Nem értem. Egyszerűen nem tudom hova tenni. Gyerekkoromtól kezdve az életem része, most mégis olyan, mintha csak tegnap találkoztunk volna és nem is ismerném igazán. Csalódtam benne. Hazudott nekem. És ez rohadtul fáj. Sose volt rejtegetni valónk a másik előtt.
Mindig őszintén elmondtunk egymásnak mindent.
Megértettem volna őt. Ott tudtam volna lenni, és támogatni. Bár nem tudom min mehet keresztül ilyenkor az ember, de megpróbáltam volna akkor is. Nem vagyok egy homofób seggfej, tudja nagyon jól, hogy nincs bajom az emberek nemi hovatartozásával. Akkor miért???
Kérdések tömkelege cikázik a fejemben, a kép újra és újra a szemem elé vetül.
Azt se tudom merre, csak megyek, hogy minél távolabb legyek ettől az egésztől, amikor meghallom a hangját.

-Tristan! Várj! — Ignorálva kérését, ugyanúgy megyek tovább.

-Tristan! Állj már meg bazdmeg. Félreérted! — Erre megtorpanok, így lihegve utolér, és hirtelen szembe fordulok vele.

-Félre? Mit lehet ezen Félreérteni?- Üvöltöm az arcába felvont szemöldökkel. Még hogy félreértem. — Éppen Jimmy gatyájában matattál, a szád piros és duzzadt volt a smárolástól, a hajad meg úgy néz ki még mindig, mintha vagy tízszer beletúrt volna. Axel mégis mi a faszom ez? Miért nem mondtad, hogy meleg vagy? — Ahogy újra szemügyre veszem csóktól duzzadt száját, és a tudat, hogy ez Jimmy miatt van, egy furcsa nyilallást érzek nagyon mélyen, de nem igazán értem hogy mi ez, és hogy miért.

-Mert nem vagyok! — Emeli fel a hangját ő is.
-Nem vagyok meleg. Biszex vagyok. Mind a két nemhez vonzódom. — Tárja szét a karjait.
-Nem mondtam, mert nekem is sok időbe telt míg fel tudtam dolgozni. Tudod te mennyi minden zajlik le ilyenkor az emberben? Hogy miért lettem ilyen? Miért pont én? Hogy mennyire elcseszett ez az egész? Kurvára nem, oké?! — Száját összepréseli, szemeit egy pillanatra lehunyja. Szívem szerint megölelném, hogy valamennyire megnyugtassam, de képtelen vagyok rávenni a testem a mozdulatra.
-Ha Connor nem lett volna, akkor lehet a mai napig nem tudtam volna letisztázni magamban. Ő segített átvészelni. Ő segített végig.

Connor?
Homlokráncolva kutatok az emlékeim között, hogy ki a tököm az a... na ne! Az a faszfej Connor. Sosem volt szimpatikus. Egy igazi beképzelt gyökér volt mindig is. Mindenkinél jobbnak hiszi magát, lekezelő és flegma. Így visszagondolva, viszont Axellel mindig feltűnően kedves volt. Emlékszem, egyszer egy doboz bonbonnal jelent meg nálunk. Pfff. Ki ilyen elbaszott, hogy egy szaros bonbont visz ajándékba?
Hihetetlen, hogy nem esett le mi folyik az orrom előtt.
Axel szavai tőrként fúródnak belém. Ő segített neki mindenben, ő volt mellette végig. Helyettem. Nekem kellett volna támogatnom és segítenem. Ez az én dolgom lett volna,  mégsem láttam a fától az erdőt. És emiatt pont annyira dühös vagyok magamra, mint Axelre.
Talán.. meg kell kérdeznem.

-Szeretted? — Ugyan mégis mit számít? Megrázom a fejem. — Tudod mit, ne válaszolj, nem érdekel. Azt hiszed én nem lettem volna melletted? Nem segítettem volna bármiben? Szerinted elítéltelek volna? Meg sem próbáltad ember! — Emelem fel a hangom újra. — Ennyire szar alaknak tartasz? Egy idegennek előbb tárod fel magad? — Két ujjam közé csípem az orrnyergem, és próbálok lenyugodni.
-Mióta? — Póker arccal néz vissza rám. — Mióta tudod Axel? — Még mindig semmi reakció. Megőrülök. Két kézzel a hajamba túrok, és képtelen vagyok visszafogni a nyelvem. — A rohadt életbe, válaszolj már! Mióta tudod, hogy szereted ha seggbe kúrnak, vagy éppen  fordítva?

Kezem ökölbe szorítva feszülök neki. Tudom, hogy messzire mentem. Ezt bizonyítják a szemében csillogó könnyek, amiket nem hagy lefolyni, de még ha nem is fer, azt akarom, hogy neki is fájjon, épp úgy, ahogyan nekem fáj.
A póker arcnak már nyoma sincs. Most csak meggyötörtséget látok, de nekem is fáj. Rohadtul.