Smaragd

11. fejezet

Axel

Bőröndömmel állok a verandánkon.
Az idő vasfogának nyoma, igencsak meglátszik már rajta. A vörös téglafalak néhol omladoznak, a felvezető lépcső csoda, hogy nem szakadt be alattam. Anyám tartotta rendben a ház körüli kis kertet. A veranda korlátját is virágok díszítették, a gerendákról kaspók lógtak, szebbnél szebb virágokkal benne. Mindenhol virágok voltak. Imádta őket. Az ünnepektől függően volt feldíszítve, a ház, a kert, és minden más amire tudott valamit aggatni, vagy állítani. Kisgyerekként alig vártuk Tristannal hogy szünet legyen az iskolában. Anyám mindig megadta a módját rendesen.
Apám pedig imádott körülötte sündörögni. Állandóan talált valami barkácsolni, javítani valót.
Mikor anya megkérdezte, hogy miért lábatlankodik ott, ahol neki van dolga, minden egyes alkalommal ugyanazt válaszolta.
"Könnyebben megy a munka. Látom, hogy a gyönyörű arcod ragyog, ahogy a gyerekeknek örömet tudsz okozni, és a virágaidat gondozhatod. Egyenesen magával ragad a varázsod, és nem is akarok szabadulni. Erőt adsz nekem Amber, és úgy tehetem élhetővé és, biztonságossá az otthonunkat, hogy közben újra és újra szerelembe esem."
Igazi szerelemmel imádták egymást. De mióta meghalt, az egész olyan mint egy háborús övezet. Apa nem nyúlt szinte semmihez az alkoholos üvegeken kívül.
Gyomrom görcsbe rándul, mikor belépek a házba.
-Apa!- Semmi, csak a csönd. Beljebb megyek a nappaliba, konyhába, de sehol senki.
-Hahó, megjöttem!
A dolgozó szoba felé pillantok, aminek résnyire nyitva van az ajtaja. Amint belépek, látom, hogy egy halom papír fölé görnyed, mellette egy pohár, benne a borostyán színű ital. Mindig is a brandy volt a kedvence, úgy tűnik ez az egy nem változott.
-Még karácsonykor is dolgozol?
Úgy néz rám, mintha délibábot látna, de azért egy halvány mosolyt is megereszt felém.
Szemüvegét a papírokra hajítja, és tenyerét végig húzza arcán, aztán végre veszi a fáradtságot, hogy köszöntsön. Kimerültség, elkeseredettség, és alkohol szaga van.
-Fiam! Örülök, hogy itthon vagy!
Kiskoromban rajongtam apámért, ő volt a példaképem, és mindig belesajdul a szívem, mikor arra gondolok, hogy hol tart most a kapcsolatunk. Tudom, hogy valahol mélyen, legbelül szeret, de olyan, mintha falat emelt volna kettőnk közé, és bármit bevethetek, hogy ha áttörni nem is tudom, de legalább a tetejére feljussak, vagy csak egy kis repedést találjak, a végén mindig a hideg, kemény talajon koppanok.
-Hogy vagy apa? Miért nem lazítasz legalább ilyenkor?
-Jól vagyok fiam, te csak ne aggódj miattam. Gyere igyunk egy kávét.
A konyha modern szerűen van berendezve. Egyszer rájött a dilihopp, hogy felújítassa a házat, de csak a konyháig jutott, amit csak úgy megjegyzek, kurvára nem használ soha.
-Beszéltem Matthew-val. Azt szeretnék, ha pár napot náluk töltenénk, amit nem értek, hiszen egy utcában lakunk. Te tudsz erről valamit ?
Ez nekem is új információ.
-Nem tudtam. Mikor beszéltetek?
-Csütörtökön. Annyit válaszoltam csak, hogy majd meglátjuk. Még meg kell beszélnem veled is. A döntés rajtad áll.
-Régóta ignorálod őket, szerintem jót tenne neked. Pár nap a Moore családdal mindig felüdülés.
-Az biztos- teszi hozzá jókedvűen.
-Ki fogod bírni azt a kis időt?
Zavaros tekintetét látva, hozzá tettem, amit nem igazán akartam.
-Alkohol nélkül?
Karjait összefonva dől neki a gránit pultnak, és csöndben nézi, ahogy csöpög lefelé a fekete nedű.
A nevető ráncok mélyen ülnek szeme sarkában.
-Te azt hiszed, hogy alkoholista vagyok, ugye? Nem meglepő, hiszen mindig láttam az arckifejezésed, valahányszor ránéztél az italra, de én mégsem cáfoltam meg a képzelgésed.
-Akárhányszor haza jövök, a kedvenc piád társaságában talállak. A szemetesben legalább egy üres üveg biztosan díszeleg. Sörös üvegek az asztalon, és árad belőled a pia szag. Mégis mire kéne következtetnem?- hangom feszülten cseng.
-Tudod, ha vennéd a fáradtságot, és egy évben többször haza tolnád a képed, akkor tudnád, hogy a közelében sem járok az alkoholizmusnak. De téged csak anyád halálának a napján, amit hozzá teszek, idén kihagytál, és karácsonykor lehet látni. Nagy ritkán előfordul, hogy nyáron is meglátogatsz. Nagy ritkán. Szóval ne ítélkezz felettem!- hányja szememre, mintha nem én próbálkoznék mindig. Mintha valaha is megszóltam volna bármiért.
-Most is voltam a temetőben, csak haza nem jöttem. Minek? Ha semmit nem vagy hajlandó velem beszélni? - emelem fel a hangom.
-Minek, ha folyamatosan el fordulsz tőlem? Akárhányszor rám nézel, fájdalmat és utálatot látok a szemedben. Minek, ha folyamatosan a munkába menekülsz? Azt hiszed nekem olyan könnyű? Látni, hogy az egyetlen ember, aki maradt nekem, az APÁM,  csak vonszolja régi énjét maga után, és én nem tudok tenni ellene semmit? Lehet, hogy felnőtt ember vagyok, de attól még kurvára szükségem lenne rád, tudod?- csapok ököllel az asztalra, és hajamba túrva kezdek el fel-alá járkálni a konyhában. Lehet nem kellett volna így kibuknom, de az hogy még ő van megsértődve... csak rá tett egy lapáttal, az amúgy is pattanásig feszülő idegeimre.
-Vegyél vissza a hangerőből fiam!
Először is!: Csak ilyenkor szoktam inni többet, mint kéne. De akkor sem annyit, hogy a világomról ne tudjak.
Másodszor!: A munkám során olyan emberekkel tárgyalok naponta, akik válni akarnak a párjuktól. Én elvesztettem életem szerelmét, ők pedig önként hagyják el a társaikat. El sem hiszed mennyi mocskot látok, hallok. Ahelyett, hogy egymásért harcolnának, egymás ellen vívják csatájukat, amiben én segédkezem.
Rohadtul fáj még mindig, és keményebb napok után jól esik néhány korty. Nem több. Szerintem ez még nem bűn.
Erről az oldalról nem is gondoltam bele. És persze egyből a legrosszabbra jutottam. Kurva jó. Most még bűntudatot is kelt bennem. De az alkohol akkor sem megoldás.
Valóban? Mikor te bulizni mész és átléped a józanság határát, te is alkoholista leszel? Mikor berúgtál, mint az albán szamár Tristan miatt, te is alkoholista lettél? Képmutató seggfej!
-Harmadszor!- ránt vissza a lelkiismeretemmel folytatott társalgásból.
-Soha nem tudnálak utálni. A gyermekem vagy az istenért!
Nagyon hasonlítasz édesanyádra. Ugyanaz a szem, arc, a mimikád. Egyedül a természeted mutat belőlem is valamit. Meg a hajszíned- kacag fel halkan, és szomorúan.
-Valahányszor rád nézek a szívem egy része újra életre kel, majd aztán újra el is hal. Fájdalmas, mégis csodálatos, hogy tovább él benned. Hogy egy darabkája itt maradt velem. Egy csodálatos gyereket adott nekem. Tudom, hogy nem vagyok minta apa, de attól még hidd el, hogy nagyon szeretlek. Tisztában vagyok a hibáimmal. Melletted kellett volna lennem. Egymásnak nyújtani támaszt, de én mégis inkább a saját önsajnálatomban fulldokoltam. Tiszta szívemből sajnálom Axel. De sosem tettél te sem nagyobb erőfeszítést, azért, hogy másképp láss, mint most. Mindig beletörődtél a helyzetbe, akárhányszor itthon voltál. Láttam a tekintetedben mindent. Mégsem tettem semmit, hogy más véleménnyel legyél rólam. Úgy gondoltam, nem igazán számít neked az én életem, a hogylétem, elvégre neked is megvan a saját magad élete, problémái. Na, de nem akarom ennél is jobban lehúzni a hangulatot. Holnapután megyünk a Moore házba. Pakolj ki, nemsokára vacsora.
   Fogta magát és lazán kisétált a beszélgetésből. Nem is tudtam volna mit mondani. Zsong a fejem. A legszörnyűbb, hogy van amiben igaza van. Nem tettem semmit, hogy helyreállítsuk a kapcsolatunkat. Külső szemlélőként figyeltem, kívülállóként próbáltam meg vigyázni rá, nem úgy mint a fia. És ezzel megelégedtem. Mind a ketten önzőek vagyunk. A saját fájdalmunkkal voltunk elfoglalva, ahelyett, hogy családként viselkedünk.
A vacsora csendben telt el. Mind ketten emésztettük még az elhangzottakat. Felszínes, semmitmondó témákról beszéltünk. De még most is, az ágyban kidőlve a délutáni beszélgetés járt a fejemben. Megfeledkeztem mindenről, egészen addig amíg meg nem rezzent a telefonom. Tristan írt. Bakker! Majd csak holnap fog jönni, és megbeszéltük, hogy jelentkezem, amint rendben hazaértem Norwich-ba.