Smaragd

23. fejezet

Axel

Azt a rohadt...
Nyögve fordulok át a másik oldalamra. Elég fájdalmas mikor a bordáidat zuzzák le, és valamiért én állandóan oda kapom a gyengének kicsit sem mondható ütéseket.
Próbálok a többiekre tekintettel, csendben szenvedni, hogy ne keltsem fel őket.
Gyerekként jó buli volt, mikor többen voltunk összezárva egy szobába, de most inkább csak zavaró. Bírom a srácokat, de bőven elég az az idő amit edzésen töltünk együtt reggeltől, késő délutánig, meg a közös programokon, nem hogy még az éjszakákat is velük osszam meg. És szerintem ezzel ők is így vannak. Két-három nap még oké, na de egy hónap? Már sok. Kell egy kis magánszféra, kell egy kis külön tér, ahova elvonulhatsz egy hosszabb nap után és egyedül, hangosan kínlódhatsz kedved szerint.
És még hol a vége.
Azt hiszem itt az ideje, hogy néhány napra foglaljak magamnak külön lakosztályt.
Miután lassan birtokba vettem a fürdőt, és megnéztem a sérülésem, elhatároztam, hogy meglátogatom a gyógyvizes medencét.
Elég korán van még, így teljesen üres a hely.
Ahogy beleereszkedem a meleg vízbe, annak ellenére, hogy kint már tombol a hőség, baromira jól esik a testemnek, és az izmaim azonnal elernyednek.
Leteszem magam a kialakított ülő részre, és szememet becsukva hátra hajtom a fejem a medence szélére.
Sorra végig veszem az elmúlt hét történeseit. Ki, milyen formában volt. Hudsonön már érezhető egy kis változás, hogy már szívesebben hagyná itt ezt az egészet, és menne vissza San Antonioba. Az edző tanácsait, utasításait, ami úgy hangzott hogy növesszek a fülem elé és mögé is szemeket, hogy elkerüljem az ilyen, és hasonló ütéseket, ami nyilván kivitelezhetetlen, ahogy az esetleges ütközéseket sem lehet mindig kivédeni. Hogy mikor tudunk egy kicsit kikapcsolni, ugyanis ha sokáig csináljuk ezt, hogy reggeltől késő délutánig edzés, aztán pedig a szálloda falain belül várjuk, hogy újra reggel legyen és megismétlődjön az egész nap, hamar becsavarodhatunk. Van mikor tényleg csak ennyit akarok, mert kegyetlenül lefáradtam, de van mikor érzem, hogy ki kell innen szabaduljak. És erről újra eszembe jut Tristan.
Nem hívtam, nem írtam neki. Nem kerestem.
Túlságosan is jól éreztem magam vele legutóbb. Olyannyira, hogy aznap este totálisan megfeledkeztem Rosie-ról.
És ez megrémiszt. De ami még ijesztőbb, hogy az az alattomos, ragacsos érzés, amivel talán a legnagyobb sebet tudja ejteni az ember a saját lelkén, úgy árad szét a vénáimban, mintha infúzióval adagolnák. Habár azt mondják a  remény hal meg utoljára. Nos, szerintem a remény taszít a fájdalomba, ami végül felemészt.
Én nem akarok reménykedni. Természetesen elnézést kértem Rosie-tól hogy nem voltam elérhető, csak másnap, de mikor elmondtam, hogy Tristannal voltam, örült neki, hogy újra elkezdtünk egymás felé nyitni.
Na igen. Az egy- két perverz beszólasa, a történetek, amiket megosztottunk egymással, és a csipkelődések, visszahozták azt a laza játékosságot közénk, ami régen is megvolt.
A szerencsétlenkedésünk, amit a parkolóházban leműveltünk, miután visszahozott, pedig egyenesen nevetséges volt.
Egész testem lángokban égett akkor éjjel, és azóta sem tudom kiverni a fejemből.
-Csatlakozhatok?
    Szemem kipattant, és Isaac vizslató barna tekintetével találkoztam.
Izmos kezei, meztelen csípőjének két oldalán pihennek, fekete haja hátra fésülve. Helyes arcát több napos borosta fedi. Fürdőnadrágja annyira mélyen ül, hogy látni lehet, hol ér véget a V vonala. Még jó hogy a többi rész fedve van. Jobb lábán, egészen a bokájától egy kígyó tekeredik fölfelé, és a combja közepén ér véget. Az árnyékolásnak köszönhetően egész élethűen ábrázolja, amint a fogait belemélyeszti a húsba.
Isaac nagyobb darab mint én, ami a posztjához teljes mértékben passzol. Az arcvonásai is szigorúbbak, holott néha sokkal bolondabb, mint Smith, vagy tulajdonképpen bármelyikünk.
-Persze!
-Jól láttam, hogy végig mértél?
    Furcsa grimaszát látva elnevettem magam.
-Talán te nem nézed meg azt, ami jól néz ki?
     Vonom fel a szemöldököm kérdőn. Azon kevesek közé tartozik, akikkel lehet ezzel kapcsolatban poénkodni, főleg hogy tudják, biszex vagyok. Eszemben sincs bepróbálkozni nála, és nem is tudnék, akármennyire is jól néz ki. Ezzel ő is tisztában van.
-Szerinted jól nézek ki?
     Mafla vigyor terül szét az arcán, mire csak unottan nézek rá.
-Idióta. Mintha a rengeteg nyáltócsa, ami körbevesz téged, mikor megjelensz valahol, nem ezt bizonyítaná.
    Tekintete lejjebb vándorol rajtam, és mikor meglátja az oldalamat, elkomorul.
-Nem néz ki valami jól, még víz alatt sem.
    Megnézem én is újra.
Hát... ez, mikor fölkeltem még nem volt ekkora. Nagyjából egy ökölnyi nagyságú volt, most viszont a kékes-lilás folt az egész baloldalamat befedi. Kicsit sajog, de ez megszokott.
-Meg kéne nézetned!
-Nincs semmi baja. Ez sokszor előfordul.
-Akkor sem ártana. És ez a meleg víz, valószínű pont nem tesz jót neki.
   Tudom, hogy igaza van, de azért egy szemforgatással díjazom.
Ez azt jelenti, hogy Tristannal kéne beszélnem. Amennyire szeretném látni, annyira tartok is tőle.
-Rendben anyuci, ha megnézetem békén hagysz?
   Szúrósan néz vissza, miközben elhelyezkedik velem szemben.
-Ne gúnyolódj. Tudod jól, hogy nem játék. Nemsokára a bowlon kell remekeljél, és ha félvállról veszel egy kisebb sérülést, hosszú távon, lehet pórul jársz!
-Tudom!
   Lemondóan sóhajtok.
-Amint rendben szedtem magam, beszélek az edzővel és felhívom Tristant!
   Figyelmesen nézem őt, épp ezért kapom el, amint valami átsuhan arckifejezésén, de ahelyett, hogy bármit is mondana, csak komoran bólint egyet.
~~~