Smaragd

32. fejezet

Tristan

Sokkos állapotban lépünk be a lakásba.
Axel még mindig falfehér, szemei üvegesek, és látszik, hogy kikezdte az idegeit a látottak, illetve hallottak.
Biztosak nem lehetünk benne, végül mi történt, de belül mind a ketten sejtjük, hogy megtörtént.
Dobálóztam a szavakkal eddig, nyilván, de senkinek nem kívánom a halálát. Bármennyire is beteges dolog volt, amit művelt, nem akartam, hogy ilyen vége legyen.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg, Axelhez képest viszont mérföldekkel jobb állapotban vagyok. Talán azért, mert nekem nem volt a sráchoz semmi közöm.
  Némaságba burkolózva töltök neki egy pohár vizet, és Hope, megérezve a hangulat komolyságát, szintén csendben követi minden lépésünket. Se hangos üdvözlő vakkantgatások, se ugrabugrálás, se lelkes farok csóválás.
Megfogom Axel kezét majd a fürdőbe vezetem, szó nélkül jön velem.
Engedek a kádba meleg vizet, nyugtató fürdősót öntök bele, és Axelhez visszalépve, vetkőztetni kezdem. Igaz, engedi, de ő is besegít.
Csodálatos, meztelen teste elém tárul, beül a kádba, és gyorsan ledobálva magamról is a ruhadarabokat, mögé telepedek.
Méreteinket nézve, kicsit szűkös a hely kettőnknek, de nem okoz akadályt abban, hogy tudassam vele, itt vagyok neki, bármire legyen szüksége.
Hátát mellkasomnak dönti, és hagyom, hadd hasson a fürdősó.
Lesz mit megmagyaráznia Hunternek. Hol siklott ki ennyire? De leginkább, miért?
Tény, sokat gondolkodtam a rajta végbement változásokon, hiszen elég szembetűnő, de sosem néztem volna ki belőle ezt a fajta könyörtelenséget. Számíthattam rá a legszarabb időszakaimban, és nem éreztem magam fenyegetve, vagy akár veszélyben, viszont ezek  után nem tudom mennyire fogok tudni bízni benne. Persze nem szeretném azonnal leírni, elvégre sok-sok évnyi barátság áll mögöttünk, pontosan ezért leszek hajlandó majd végig hallgatni őt. Ugyanis, ha nem lennék erre tekintettel, biztosan nem állnék vele szóba többet.
Kezembe nyomok a tusfürdőből, és óvatosan elkezdem vele tisztogatni Axelt.
Tudom, hogy képes lenne gondoskodni magáról, ez nem erről szól. Annyit foglal magába, hogy nem kell egyedül megküzdenie a nehézségekkel. Már nem.
Csörögni kezd a telefonom, de most a város is lángokban állhat, az sem érdekel.
Masszírozva dörzsölöm át a hátát, próbálva enyhíteni a megfeszült izmain, amit jóleső nyögésekkel díjaz.
Axel után következek én, aztán elsőként mászok ki, és felé nyújtok egy törülközőt. Összerezzenek, mikor meghallom a kaputelefon csörgését, ami csak akkor szólal meg, ha a portás hív. Az új portás, mivel a régit Hunter tényleg kirúgatta. Morogva, egy szál lomposba szólok bele.
-Mi olyan fontos, hogy az éjszaka közepén telefonál?
-Elnézést uram! Egy bizonyos Isaac Reed keresi önt. Azt mondja fontos.
     Gyomrom azonnal összeugrik, nem vagyok benne biztos, hogy most szeretném a lakásomban látni, vagy Axel képes lenne-e a szemébe nézni, de végül engedek.
-Rendben, küldje fel nyugodtan. Köszönöm.
      Visszaindulok, hogy magamra vegyek egy nadrágot, Axel pedig már boxerban és köntösben mossa a fogát.
-Isaac itt van.
    Megdermed a mozdulat közben és a tükörből néz szembe velem.
-Nem muszály kijönnöd. El is küldhetem, ha szeretnéd.
   Csukott szemmel megrázza a fejét, kiöblíti száját, és mióta kijöttünk a gyárból, most először szólal meg.
-Nem kell. Lehet megsérült valamelyikük. Jól vagyok.
     Habár erősem kétlem, hogy emiatt jött volna, enyhe aggodalom suhan át rajtam.
Amilyen lassan csak tudok, haladok az ajtó felé. Még kellene egy kis idő, hogy valamennyire ülepedjenek a történtek.
Pont, mikor odaérek, hangzik fel a kopogás. Zárat elfordítva nyitom ki az ajtót, és Isaac bűntudatos képével találom szemben magam.
Érdekes, körmök nyisszantgatása közben, sehol sem láttam rajta bűntudatot.
-Miért jöttél?
-Hívtalak, de nem vetted fel. Meg akartam nézni, hogy vagytok.
-Erre előbb kellett volna gondolni, nem? Tudtad kiről van szó, mégis engedted Axelnek, hogy végig nézze, ahogyan megkínozzátok!
     Dühösen sziszegem Isaacnek.
-Tristan!
     Hátra fordulok a hang irányába. Axel kemény tekintettel áll a konyha előtt.
-Nem tudott volna megállítani. Tudni akartam. Csak magamnak köszönhetem. Jól leszünk.
     Néz Isaacre, az utolsó mondatot neki címezve.
-Esteleg beengedsz? Vagy itt az ajtóban akarod leszedni a fejemet?
-Csinálok teát!
     jelenti ki Axel, ezzel megadva a célzást, hogy engedjem be.
Lemondó sóhajok közepette, kíjebb tárom az ajtót, és meg sem várva, hogy egy centit is beljebb jöjjön, Axel után megyek.
-Zárd be az ajtót!
    Vakkantom hátra.
Fáradtan huppanok le az egyik székre, velem szemben Isaac.
-Tudom, hogy sok volt nektek, higyjétek el. Nem véletlenül elleneztem azt is, hogy te ott legyél.
Viszont a helyetekben, tudom, hogy én sem hagytam volna, hogy lerázzatok.
    Fél szemmel Axel felé sandítok, de ő szigorúan a vízforralóra koncentrál.
-Gyakran csináltok ilyesmiket?
     Nemlegesen megrázza a fejét.
-Nem. Legtöbb esetben nem kerül sor rá. Huntertől rengetegen tartanak, és ugyanennyien tisztelik is. Ez leginkább személyes ügy volt, de más is közbe avatkozott. Néha tennünk kell bizonyos lépéseket, azért, hogy életben maradhassunk. Hunter is pontosan ezt tette.
-Pontosan milyen lépésekről van is szó?
-Abban a világban megesik, hogy ölnünk kell azért, hogy életünket tudjuk menteni.
     Tehát valóban megtette.
Megölte.
Axel kezében megremeg a tálca, amin a bögréket és a cukrot hozza, ezzel összekoccintva a porcelánokat.
Felpattanok a helyemről, és kiveszem remegő kezéből.
Isaac is aggódva figyeli.
-Miért beszélsz többesszámban?
    Kérdezi meg Axel, ami az én fejemben is megfordult.
-Mikor szüksége van rá, segítek neki. Bármiben.
    Csend telepszik közénk.
Emésztjük a hallottakat, és mostmár biztos vagyok benne, hogy mára bőven elég volt ennyi. Többet ma már se látni, se hallani nem akarok.
-Rendes dolog tőled, hogy eljöttél, de kimerültünk. Szeretnénk pihenni, és egyébként sem a te dolgod megmagyarázni.