Smaragd

5. fejezet

Axel

Délelőtt arra keltem fel, hogy rohadtul fáj mindenem. Ez a kanapé nem alvásra lett tervezve azt hiszem. A fejemben, mintha egy hangszeren játszani NEM tudó banda adna koncertet minden egyes mozdulatnál.
Meglátom az asztalra kikészített gyógyszert egy üveg vízzel és sorra ugranak be a tegnap este történtek.
Tristan azt mondta elmegy. Mintha ezzel megoldódna bármi is.
Fájt úgy látnom őt. Nem volt eddig még ekkora vitánk.
Persze a sértettsége érthető, de attól még nekem is rosszul esett, hogy nem igazán akarta belelátni magát az én helyzetembe.
Azt se tudom, hogy most ezt miként kezeljem.
Nem azt mondom, hogy soha nem volt köztünk összezördülés, mert igenis volt. De annyira egyszer sem fajultak el, hogy haragból, vagy sértődöttségből nem találkozzunk, vagy beszéljünk.
Félek, hogy elveszítem. Hogy már nem lesz ugyanolyan, mint előtte.

Miután bevettem a fájdalomcsillapítót elmegyek zuhanyozni. Ahogy elhaladok a szobája előtt, látom, hogy az ajtaja félig van csak behajtva. Tehát nincs itthon.
Óvatosan beljebb lépek. Mivel nem végleg költözik ki, ezért a cuccai nagy része  itt van még mindig. Nem tudom eldönteni, hogy lelépett-e már, vagy csak kerül egyenlőre.
Ha megoldódni nem is fog így a köztünk kialakult helyzet, de talán jót fog tenni neki a különlét, és lehiggad annyira, hogy másként nézzen a dologra. Legalábbis nagyon reménykedem benne.

Zuhanyzás után, úgy döntöttem meglátogatom Connort. Nyolc hónapig voltunk együtt, de barátokként váltunk el. Rég beszéltünk már, és tartok is tőle, hogy elküld a bánatba, viszont a lelkemre kötötte, hogy ha bármi problémám van, nyugodtan keressem meg.
Így hát itt vagyok a koleszban a szobája előtt, és várom hogy ajtót nyisson miután kopogtam.
Sokan nem kedvelik, mert bunkónak és flegmának tartják, pedig nem az. Tény, hogy elég szókimondó, és az önbizalma is a helyén van, az tuti ( mellesleg hozzá teszem, hogy van miért). Viszont nem rosszindulatú. Rengeteget csalódott a múltban, és sokan szúrták hátba. Én kimondottan tisztelem, hogy ilyen ember, és nem egy nyámnyila, aki sarokban ül, mert fél hogy belekötnek. Megválogatja az embereket maga körül. Akinél úgy érzi, hogy közel engedheti magához, megbízhat benne, az saját maga tapasztalhatja, hogy a barátaira igazi kincsként tekint.

Ahogy nyílik az ajtó, előbukkan kócos, barna haja, barna szeme, és rosszfiús mosolya.

-Axel! Jó újra látni. Gyere be. — Tárja ki teljesen az ajtót, én pedig végignézek kidolgozott testén. Miért van az, hogy körülöttem minden pasi úgy néz ki, mint egy kibaszott Adonis?

Akaratlanul felvillanak a szemem előtt az együtt töltött alkalmak pillanatai, mire nyelnem kell egy nagyot. Miért vagyok ideges? Megtörlöm izzadt tenyerem a farmeromba, majd feljebb nézek egyenesen a vágytól égő szemeibe. Megrázom a fejem emlékeztetve magam, hogy nem ezért jöttem ide.

-Szia — köszönök bizonytalanul. — Remélem nem zavarok. Csak szükségem van egy barátra, akivel tudok beszélni. — Hát ez elég szerencsétlenül hangzott. Bravó!

-Te sosem zavarsz. Mondtam, hogy ha tudok segíteni, nagyon szívesen teszem. — Húzza féloldalas mosolyra a száját.
Bólintok, majd bemegyek.

-Szóval tegnap volt egy buli, ahova meghívtak minket Tristannal.

Elmesélem neki az egész sztorit, ő pedig csak figyelmesen hallgat végig.

-Tudom hogy elcsesztem, és nem így kellett volna kiderülnie, de fogalmam sincs, hogy most hogyan tovább. — Nagyot sóhajtva neki döntöm csípőmet az iróasztalának. — Nem készültem még fel arra, hogy ezt nyíltan felvállaljam előtte.

-Axel, őszinte leszek veled. Kurvára nem bírom a barátodat. Téged viszont igen, ezért megpróbálok segíteni. — Hálásan nézek rá. — Mielőtt leszólítottalak volna akkor délután, az elsőévesek bulija előtt, emlékszel? — Mosolyogva bólogatok.