Smaragd

20. fejezet

Tristan

Egész nap a mai este körül forogtak a gondolataim.
Lehet nem kellett volna tegnap odamennem hozzá?
Az is lehet, hogy túl korai még ez a beszélgetés. Mondjuk ha azt nézzük, hogy nem vagyunk idegenek egymás számára, mik történtek köztünk, és előtte is milyen szoros barátság fűzött össze minket, határozottan nem korai. Azt hiszem. Sőt, a kimaradt négy évet talán épp ideje tisztázni, még ha én erre nem is vagyok készen.
Ennyivel tartozom neki.
Le kell foglalnom valamivel a remegő kezeimet, így folyton a hajamba túrok, fésülgetem jobbra, balra, összeborzolom, igazgatom és percenként szakadnak ki belőlem a nagyobbnál nagyobb sóhajok.
Atya ég!
Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire ideges.
-Nyugi, Casanova! El fog jönni.
Ebben egy percig sem kételkedtem. Tudom, hogy itt lesz. A kérdés az, hogy mikor.
Ashlyn makacs természeténél fogva, addig nem hagyott nyugton, míg el nem meséltem neki a történetünket. Azt meg sem említem, hogy a végén könnyek között leordította a fejem, hogy mekkora egy kretén vagyok. De azért mutatott egy kis együttérzést is. Valahol érti az én oldalamat is.
Egy sört szorongatok csak magam előtt, holott az egész raktárkészletet magamba tudnám most dönteni, de tiszta fejjel akarok elé állni.
Mi lesz miután át beszéljük a dolgokat?
Nem gondoltam bele eléggé. Tudom hogy nem fog egyből a kegyei közé visszafogadni, de azt is tudom, hogy bizonyítani fogok neki. Hogy mint a barátomat, vissza akarom kapni. Mikor ide költöztem, az első egy évem, érzelmileg maga volt a pokol.
Megérdemelten szenvedtem. Mindenhol őt láttam, az ő hangját hallottam, az éjszaka közepén izzadságtól elázva riadtam fel. A telefonomat állandóan a kezembe vettem, hogy felhívjam, vagy írjak neki. Állandó fájdalom szaggatott belülről. A szüleim kétségbeesetten próbáltak segíteni, de nem értehették, hogy mi megy bennem végbe. Nem tudták hova tenni, hogy mi, akik mondhatni elválaszthatatlanok voltunk, miért fordultunk el egymástól. Azaz én, tőle. Nem avattam be őket a részletekbe, sőt, tulajdonképpen semmit nem mondtam nekik. Mindent a balesetre, és a következményekre fogtam.
Így ment egészen addig, amíg be nem lendültek a dolgok. Rájöttem, hogy a karrieremre koncentrálva, munkába temetkezve, teljes odafigyeléssel, ki tudom zárni. Aztán megtanultam az érzelmeimet is elzárni magamban.
Most viszont, hogy újra láttam őt, hallottam őt, éreztem az illatát...
Tisztában vagyok vele, hogy hibát követtem el. Bepánikoltam, kétségbeestem, de már nem tudok változtatni a múltban történteken. Viszont tudok arra törekedni, hogy begyógyítsam a sebeket. Vagyis megpróbáljam.
Baszki, a szétcsúszás szélén állok.
Mivan ha visszautasít? Ha nem kér már a barátságunkból?
Jogosan tenné, ez tény, de akkor is.
-Na, én léptem!
Ashlyn meglapogatja a vállam, jelentőségteljesen a bejárat felé néz, és elsomfordál.
Oda kapom a fejem. Axel áll zsebre tett kézzel, és valószínűleg épp engem keres. Nem hívom fel magamra a figyelmét, hanem inkább kihasználom míg nem vesz észre, és tetőtöl talpig megnézem magamnak.
Egyszerű, szűkített, szürke farmert visel, fehér Vans cipővel és fehér galléros pólóval. Csuklóján ezüst Montblanc óra díszeleg.
Egyszerű viselet, mégis, mintha egy címlapból lépett volna ki. Ismerjük el, hogy a jóképű, izmos pasik, bármit is viselnek, abban jól néznek ki.
Haja homlokába hullik. Huntert kivéve, egyikünk sem az a típus, aki beáll a tükör elé, és belövi a haját, hogy az úgy álljon, mint aki most jött a fodrászszalonból. Pont leszarjuk merre áll.
A nők nyálcsorgatva figyelik, a csávóknak meg féltékenyen villan a szemük, hiszen messze a leggyönyörűbb ember lépett be.
Ahogy meglátja Ashlynt, szája keskeny vonallá húzódik, és gyanakodva figyeli.
Nem tetszik neki!
Végre észrevesz, mégsem mozdul. Csak áll tovább, és úgy stíről, ahogyan az előbb én is tettem.
Őszintén? Kurvára élvezem.
Mikor újra a szemembe néz, kihívóan felvonom egyik szemöldököm, mire szemforgatva elindul felém.
-Szia.
-Szia. Kérsz valamit inni?
-Sört. Köszi.
- Gyere, üljünk le!
Megkérem a pultost, hogy majd küldje ki, és elindulok a már előre lefoglalt asztalunkhoz, ami egy félreeső sarokban van, hogy nyugodtabban tudjunk beszélni.
Ötletem sincs hogyan kezdjek bele.
-Mit szeretnél tudni?
Kérdezem szinte azonnal, gombóccal a torkomban, ahogy leteszi a hátsóját.
-Elég egyértelműen mondtam, nem?
Tudni akarom mi zajlott le a fejedben. Mi miatt döntöttél így? Miért..... miért hagytál el?
Hangja bizonytalanabb és szomorúbb lett az utolsó kérdésnél.
Nagyokat nyelve próbálom leküzdeni az idegességemet.
-Össze voltam törve. A hoki a szenvedélyem volt. Az életem. Mióta az eszemet tudom, azért dolgoztam, hogy egy legyek majd a nagyok közül. De ezt te is tudod.
Mikor közölték velem, hogy ennyi volt, egy részem meghalt belül.
Sokat mérlegeltem. Eljátszottam gondolatban más és más lehetőségekkel, de egyiknek sem láttam a végét. Valahányan, akik a sportnak szentelik az életüket, és valami tragédia kiragadja abból az életből, nem tudják feldolgozni.
Olyan mintha most, huszonnyolc év után megvakulnánk, vagy ne adj' isten, az ember a hátralevő idejére teljesen lebénulna. Hatalmas akarat és lelki erő kell ahhoz, hogy ezt fel tudja dolgozni, és hogy ne ragadjon a sötétségben.
Féltem attól, hogy depresszióba esek. Nem tudtam mire leszek képes, és mire nem.
Nem akartam, hogy szemtanúja legyél, nem akartalak magammal rántani.
Óvatosan felnézek a sörösüvegemről. Axel csendben hallgat, és egy bólintással jelzi, hogy folytassam.
-Nem tudtam, hogy mihez akarok kezdeni. Nem láttam akkor még semmilyen jövőt magam előtt. A diploma a nyakunkon volt, és a mi.... a mi kapcsolatunk, az én részemről érzelmileg már egy komolyabb szinten tartott.
Nem mondom ki, hogy beleszerettem. Nem akarom, hogy azt higyje, emiatt mentem el. Mert nem! De tud a sorok között olvasni. Lélegzete elakad.
-Férfi vagyok, ahogyan te is! Olyanok vagyunk, akik nem szívesen függenek másoktól. Szerinted mi lett volna ha maradok? Konkrétan neked kellett volna eltartanod engem. Neked kellett volna gondoskodnod rólam. Lehet hogy fasz dolog, de a büszkeségem ezt nem engedte. És a lelkiismeretem sem. Tudom, hogy mindent megtettél volna azért, hogy nekem jobb legyen. Éppen ezért döntöttem úgy ahogy. Nem akartam, hogy végig szenvedd velem az éveket. Azt akartam, hogy gondtalanul élhess. Hogy boldog legyél. Hogy rendesen meg tudd élni a profik közötti első pillanatokat. Anélkül hogy én beárnyékolnám mindezt.
Lehet nem a legjobb lépés volt részemről. Lehet nem így kellett volna. És egy részét bánom is. Kurvára gyűlöltem magam. De nem mindig tudunk helyesen cselekedni. Én akkor, így láttam jónak.
Nem szól semmit. Pörögnek a fogaskerekek, és tudom, hogy még mindig nem győztem meg. Az emberek nyüzsögnek körülöttünk. Táncolnak, nevetnek, beszélgetnek, flörtölnek. Én pedig, itt ülve úgy érzem magam mintha ítéletre várnék. Részben így is van. Hosszúra nyúlik a csend közöttünk. Már-már számítok arra, hogy fogja magát és elviharzik, többet vissza sem nézve, de megint bizonyítja, hogy ő Axel!
-Te tényleg azt hiszed, hogy ezzel jót tettél ugye?
Kérdezi némi döbbenettel a hangjában.
-Mint mondtam, emberből vagyok. Hibázok, hozok rossz döntéseket. De igen, akkor ezt hittem.
-Most mit hiszel?
-Hogy volt abban valami, amit akkor a fejemhez vágtál. Részben gyáva voltam. Féltem összetörni, sebezhetőnek lenni. Előtted. Nem akartam, hogy így láss. És mikor Hunter elmesélte, hogy milyen állapotban találtak rád, és hogy, mennyire kifordultál önmagadból...
-Állj! Te érdeklődtél felőlem?
-Persze! Minden egyes alkalommal, mikor beszéltem velük.
-Ezt miért nem mondták?
Kérdezi inkább magától, mint tőlem.
-Én kértem meg. Nem akartam mégnagyobb fájdalmat okozni. Egy idő után pedig már nem kérdeztem. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb, ha szimplán nem veszek az egészről tudomást, és eltemetem életem azon részét. Ez egészen addig működött, míg be nem jöttél a klinikára.
-Fordított esetben hogyan reagáltál volna? Hogy esett volna neked?
Ha én velem történik meg mindez, te gondoskodtál volna rólam?
-Hogy a francba ne!
Ezt kérdeznie sem kéne. Bármit megtettem volna.
-És szánakozva néztél volna rám? Úgy értem, szerinted szégyellnem kellett volna magam a kiszolgáltatottságom miatt? Hogy nem a saját hibámból, másnak a segítségére vagyok szorulva, korlátozott ideig?
Tudom hova akar kilyukadni, és valahol az ő szemszögéből ez normális. Másként élte meg, másként látta, mint én. Nem kérem, hogy értsen meg, csak fogadja el a bocsánatkérésemet.
-Te elvártad volna tőlem, hogy dobjak sutba mindent, és melletted legyek folyamatosan? Azon idegeskedjek, ha épp nem vagyok otthon, hogy vajon jól vagy-e, nem esett-e bajod a makacsságod miatt, vagy nincs-e valamire szükséged, amit egyedül nem tudsz elintézni?
-Neked ez nehezedre esett volna?
-Te is nagyon jól tudod, hogy nem. Leszartam volna minden mást. Pontosan ez a lényeg. Nem akartam, hogy te ezt tedd. Ismerlek Axel! Tudom, hogy egy nyugodt pillanatod nem lett volna.
Mély levegőt vett az orrán, gondolom, hogy kicsit lenyugtassa magát. Csűrhetjük, csavarhatjuk ezt a dolgot, mind a ketten másként gondoljuk. És változtatni sem tudok már azon, ami megtörtént.
-Megszegted az ígéreted.
-Tudom.
-És hiába. Nem lettem boldogabb tőle Tristan. Kurvára nem!
Tenyerét végig húzza arcán, miközben hátát a szék támlájának veti.
-Ne mond ezt! Így legalább lehetőséged adódott egy normális kapcsolatra. Rosie ugye?
Nagyokat pislogva néz rám, mire szomorúan elmosolyodom. Úgy van. Tudok róla. Mikor Hunter és Isaac eljöttek meglátogatni, láttam, hogy valamit akarnak mondani, de nem igazán tudták, hogyan hozzák fel, hiszen már régen esett szóba Axel. Többször rákérdeztem , de mindig ugyanazt a választ kaptam. "Semmi".
Aztán Hunter végül csak kibökte, hogy Axelnek van valakije. És hogy, ha valóban azt akarom, hogy boldog legyen, már ne keressem. Szíven ütött a hír. Rohadtul. Egy hétig megállás nélkül keféltem. Ki akartam kefélni magamból a fájdalmat. Persze mindezt munka mellett. Részben örültem a boldogságának, részben...nos, csak még nagyobb ürességet, és fájdalmat éreztem, holott tudtam, hogy nincs jogom hozzá. Magamnak köszönhettem.
-Elmondták!
-Igen. Örülök, hogy találtál magad mellé valakit.
-Igen, így van.
Újabb csönd. Nem is számítottam arra, hogy majd lelkesen megosztja velem a szerelmi életének apróbb részleteit is.
-Tudod, szerettem volna melletted lenni. Átsegíteni a nehezén. Támogatni. Csak egyszerűen veled lenni.
Mondja halkan, és a szívem kicsit mégjobban összefacsarodik.
-Ha nem jövök el, nem adtad volna fel. Nem kérem, hogy egyből bocsáss meg Axel. Még!
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem megy egyről a kettőre.
De adj még egy esélyt a barátságunknak. Adj még egy esélyt, hogy bizonyíthassak.
Elgondolkodva méreget. Jó jelnek tekintem, hogy most nem látok szomorúságot a szemeiben. És hogy nem vágta kapásból a képembe, hogy húzzak vissza oda, ahonnan jöttem.
-Ezt még meg kell emésztenem. Gondolkodom rajta.
-Természetesen.
-És mi van veled? Te találtál magadnak egy bögyös bombázót?
Fejével egy bizonyos személy irányába int.
-Ashlynre gondolsz? Isten ments!
Felnevetek. Tény, hogy dögös, de, ha a férfiakhoz is vonzódna, maximum egy éjszakát bírnánk ki együtt.
-Az első adandó alkalommal letépné a tökeimet, és megetetné velem, vagy egy párnával folytana meg az éjszaka közepén.
-Gondolom rászolgáltál.
Végre látok egy halvány mosolyt az arcán, és ezért máris megérte végig izzadni ezt a beszélgetést.
-Na meg tegyük hozzá, hogy a csajokat szereti.
-Akkor valószínű, ezért nem hatott rá Benett kisfiús bája.
-Benett, akivel aznap nálam voltatok? Arra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kisfiús.
Nevetve szájához emeli az italát én pedig irigykedve nézem, ahogy az a telt ajkaihoz ér. Mit megnem adnék azért, hogy ezt velem tegye meg. A mai napig tisztán emlékszem, milyen íze van a párnáinak, és milyen csodálatosan tudja használni.
Ó, bassza meg, nem!
Nem gondolhatsz ilyenekre seggfej!Az a célom, hogy újra közel kerülhessek hozzá. Mint barát! Éppen ezért, igyekszem elterelni a gondolataim, és torkomat köszörülve megpróbálok annyi információt magamba szívni, amennyit csak enged.
-És apáddal mi a helyzet?
Félek, hogy egy újabb érzékeny területre tapintok, hiszen legutoljára, mikor együtt voltunk, még igencsak istabilnak volt mondható a kapcsolatuk.
-Sok időt töltöttem nála, miután elmentél. A kicsapongásaim miatt, egy idő után konkrétan rám parancsolt, hogy pakoljak össze valamennyi ruhát, és haza visz. Sokat jött el hozzám azután, hogy a kórházban összeestem, és folyamatosan szemmel tartott. Gondolom megelégelte, hogy mindig szétcsúszva látott.
Rájöttem, hogy attól még, hogy haza jártam szünetekben, nem igazán törekedtem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá. Csak eltakarítottam körülötte, de nem vettem a fáradságot, hogy jobban a falak mögé nézzek. Ezen igyekeztem változtatni, és ő is mindig azon volt, hogy jól kijöjjünk. Úgyhogy nyugodt szívvel állíthatom, mostanra elértük azt a szintet, ami egy apa- fia kapcsolatot jellemez.
-Ezt nagy örömmel hallom.
Emlékszem, mennyire megviselt téged mindig a hazalátogatás. És....uhm...meséltél neki rólunk?
Bár úgy hiszem, ha elárulta volna, mi zajlott köztünk, személyesen kutatott volna fel, hogy a szart is keverje belőlem. De csak egy üzenetet küldött, hogy sajnálja ami történt, és reméli, hogy megtalálom az utam, és észhez térek.
Csak egy szimpla köszönömöt pötyögtem vissza.
-Nem. Ilyen hosszú idő után, bőven elég indok, ha a legjobb barátod kizár téged az életéből, és gyáván elmenekül. Nem kell, hogy még több legyen mögötte. Egyszerűen közöltem, hogy egy gyáva faszfej vagy, aki elhagyja az államot, csak éppen nem közölte, hogy hova megy. Ez neki elég magyarázat volt.
Némi élt vélek felfedezni a hangjában. Keményen meg kell küzdenem, hogy enyhítsem ezt.
-Isaac mit keres itt? Mármint a Patsnél?
Ez a kérdés már tegnap felmerült bennem, de valahogy nem jött úgy a lépés, hogy rátudjak kérdezni.
Erről nem nagyon mesélt semmit Isaac, persze minden másról járt a szája nonstop. Nem mintha bánnám, csak furcsállom kicsit.
Mikor megláttam Axel mellett, először azt hittem hallucinálok.
-Nem teljesen tiszta.
Rántja meg a vállát.
-Azt mondta, hogy a Dynamic nagyon erőszakos, és korrupt csapat. Nem játszanak tisztességesen, így az ügyvédje segítségével kilépett és átigazolt hozzánk. Davis edző már nagyon régóta rágta a fülét, és most beadta a derekát.
-Akkor viszont jól tette.
Homlokát ráncolva nézegetett egy csendéletet ábrázoló képet, amin egy martinis pohár csurig volt töltve, és a lehulló cseppeket örökítette meg, amiben visszatükröződik a hangulatvilágítás, háttérben pedig homályosan italos üvegek látszanak. Azt hihetnénk, hogy egy jól elkapott, vagy megszerkesztett fénykép. Csak akkor látjuk az igazat, ha alaposan szemügyre vesszük. Tehetséges festőművész, aki ezt lefestette.
-Igen. Sosem hangoztatta, hogy nem jó ott neki. Így elég váratlanul ért a hír.
-Mint rájöttél, én sem tudtam erről semmit.
Előhúzza mobilját a zsebéből, és szörnyülködő arckifejezéssel ugrik fel a székről.
-Rohadt élet! Észre se vettem, hogy ennyi idő eltelt. Mennem kell. Reggel korán edzés. Davis edző élve belez ki, ha nem tudok reggel felkelni.
Tétován néz rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogyan is vessen véget az estének. Megkönnyítem a dolgát azzal, hogy nem állok fel, holott szívem szerint magamhoz rántanám, és addig csókolnám, míg bele nem egyezne abba, hogy felvigyem magamhoz. Fejemmel az üvege felé biccentek.
-A vendégem voltál. Köszönöm, hogy meghallgattál. Hamarosan találkozunk.
-Köszönöm, hogy elmondtad. Jó éjt!
-Aludj jól Axel!
Némán figyel. Nem úgy tűnik, mint aki nagyon menni akarna. Viszonzom pillantását, és csak egy röpke másodpercre, de engedi, hogy a lelkébe lássak. Minden egyes porcikám sóvárog utána, és a nyelvem hegyén van, az a mondat, amit nem szabad kimondanom. Tűrtőztetem magam, és csak elraktározom vegyes érzelmeit.
Végül megfordul, és mintha Mózes vonulna végig, a tömeg szétválik előtte, ahogyan a kijárat felé igyekszik. Minden szempár rászegeződik, mert ő egy jelenség. Egy csodálatos jelenség.