Smaragd

17. fejezet

NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB

Axel

-Szép volt töki!
Vereget hátba Smith, a csapattársam. Én vittem be az utolsó hat pontot, vagyis touchdown. Már pár éve ő hozzájuk tartozom, miután az egyetemen megynyertük az NCAA bajnokságot, és a Pats edzője hivatalosan is felkért a csapatába. Természetesen hezitálás nélkül rábólintottam, elvégre ezért hajtottam annyit. Akkor az utolsó néhány hónapban pedig rákapcsoltam kőkeményen, és csak a cél lebegett előttem, minden mást kizártam.
Azóta a tökit nem tudom levakarni magamról. Én voltam az egyik legfiatalabb, meg hát újonc is a csapatban, ezért kezdtek el így becézni. Rendesek, befogadók voltak, és tudom, hogy nem a gúnyolódás, vagy sértegetés céltáblája vagyok. Nem is lenne miért, hiszen igyekeztem mindig letenni valamit az asztalra, bizonyítani, hogy itt a helyem, amivel kivívtam magamnak a tiszteletüket.
Hangos füttyszó szakítja félbe a zsivajt.
-Azt hiszem a mai után megérdemeljük az ünneplést!
Menjünk a Jake n JOESba.
Dobja fel az ötletet Russel.
-Hú öcsém, a legjobb hamburger, amit életemben ettem, megunhatatlan.
-Ne felejtsd el a mc and cheest sem. Már most folyik a nyálam.
Személy szerint a kedvencem.
-Helyes, menjetek csak, nagyszerűek voltatok.
Lép be tapsolva az edzőnk. Az elején rohadt furcsa volt, hogy mikor kiérdemeltük a dícséretet, nem fukarkodott vele. Kiabálni ugyanúgy kiabál, mint a többi, ehhez hozzászoktam, de az egyetem után nehéz volt komolyan venni a kedves szavakat.
-De csak ésszel a zsíros ételekkel. Senki nem fog helyettetek futni a pályán. Na de! Tudjátok, hogy nemsokára Super Bowl.
Két hét múlva indulunk. Mivel nem hazai pályán fogunk játszani, az eddigieknél is jobban ki fogom hajtani a beleteket, úgy készüljetek.
A szállásotok már el van intézve.
Reggel, itt a stadion előtt hat órakor gyűlünk össze, fél hétkor indulás.
Senki ne késsen.
-És hova megyünk edző?
Kérdezi Smith szemöldök ráncolva.
-Az Aman szállodában szállunk meg. New York.
Üdvrivalgás, füttyögés és huhogás tölti ki az öltözőt. Valószínű még a stadion előtt is hallani. Én viszont, mintha megsüketültem volna, és kilóméterekre lennék mindentől, mindenkitől.
New York!!
Csak azt ne!
Csak New Yorkot ne!
Légzésem nehézkessé válik, fülemben dübörög a vér.
Nem baj, több millió ember él ott (nyugtatom magam), nem sok esély van rá, hogy összefussak... vele.
-Srácok, ne haragudjatok, de most nem tartok veletek. Fáradt vagyok, és még haza is kell vezessek.
Közlöm velük a halántékomat dörzsölve, hátha enyhül a nyomás.
-Ne csináld, gyere velünk. Utána is lesz időd pihenni. Nem csapunk nagy felhajtást, ne aggódj.
Igyekszik meggyőzni Sullivan, de ez most lehetetlen. Csak haza akarok menni, és kikapcsolni, elmerülni az édes, meleg, szűk paradicsomban.
-Bocsi, ezt most kihagyom. Nem vagyok valami jó passzban.
-Hát jó, te tudod.
~~~