Smaragd

16. fejezet

Tristan

Rengeteg időm volt gondolkodni.
Sajnos. Az edző távozása után, beszélni szerettem volna Brien doktorral, aki megerősítette, hogy a hoki innentől kezdve kizárva. Versenyszerűen biztosan.
A bokatörés után három, négy hónap ugye mindenféleképpen kell, hogy helyrejöjjön, aztán szintén hónapokig tartó rehabilitációs kezelés, gyógytorna. Ha csak mondjuk sipcsont törésről lenne szó, a teljes felépülés után vissza tudnék állni a sportomba. Akkor is csak hónapok múlva, de vissza tudnék. Viszont egy boka már nem lesz olyan erős, ellenálló, mint előtte. A hokiban pedig az nagyon fontos, hiszen az egyik olyan testrész, ami a legtöbb terhelést kapja.
  Innentől kezdve nem nagyon akartam senkivel beszélgetni. Persze nem volt szívem a szüleimet teljesen ignorálni, de nem is tudtam velük felhőtlenül cseverészni. Megértették, nem vették magukra.
A többiek is tudták, hogy ez mekkora érvágás, hiszen mindegyikük bele tudott gondolni, hogy ha ez velük történt volna meg, szintén összetörnének.
Az egyetemet be kell fejezzem, ezért még el kell intézni azt is, hogy ez online, vagy levelezőn történhessen meg. Képtelen vagyok újra bejárni, mintha mi sem történt volna. Nem megy.
A begipszelt kezem, lábam pedig erre egy tökéletes ürügy.
Szóval már két hete itt fekszem, így alaposan átrágtam magamban a dolgokat. Nem maradok Connecticut államban.
Egyedül anyáékat avattam be, és megkértem őket, hogy egyenlőre ne szóljanak erről senkinek.
Axel....nos, makacs mint egy öszvér.
Érezte a változást még telefonon keresztül is, és hiába mondtam neki, hogy ne jöjjön be, neki is pihenésre volt szüksége, emellett nem hanyagolhatta el a focit sem, és nem is nagyon álltam készen vele beszélni, nem érdekelte, bejött.
Igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele, és mindig leráztam azzal az indokkal, hogy álmos vagyok, pihenni szeretnék, vagy csak egyszerűen egyedül lennék. Tudom, hogy nem esett jól neki. Nekem sem.
Rohadtul hiányzott, de ha napi szinten látom, sokkal rosszabb. Megnehezít mindent.  Viszont tudom, hogy már nem is halogathatom tovább. Jövőhéten kiengednek, innen a szülőházamba megyek egyenesen. És többé már nem fogom látni.
Halk kopogásra leszek figyelmes.
Válaszom nem több egy morgásnál.
-Szia!Hogy vagy?
  Lép be Axel az ajtón. Pocsékul néz ki, de ez a szívemet mit sem érdekli. Valahányszor meglátom, hatalmas dobbanással köszönti.
  Szeme alatt sötét karikák húzódnak, szeméből eltűnt a fény, csak fájdalmat látok bennük. Arca nyúzott, haja keszekusza, és a tegnapi ruha van rajta, ami most gyűröttebb, mint volt. Hiába parancsoltam rá, hogy menjen haza, pihenjen, rám kész orvoscsoport vigyáz, hála az apjának, a nővérek pedig félóránként benéznek hozzám, de ezek szerint nem ért semmit a kis monológom.
Talán majd a mostani.
Talán könnyebb lesz neki túllépni, ha már most lezárom a kapcsolatunkat.
-Szia. Ülj le, beszélni szeretnék veled.
Érzem, ahogy elindul az orromból a nyomás, és szememet égetni kezdik a könnyek, de nem engedem lefolyni őket. Még nem.
Mellkasom sajog, de nem a baleset okozta fájdalomtól. Lassan dörzsölgetem, mintha ezzel elmúlaszthatnám, de félek, ez csak enyhülni fog idővel, elmúlni viszont már soha.
Megfeszült testtartással teszi le magát az ágyam mellett lévő székre, és némán figyel.
-Axel!
  Eddig nem okozott gondot véget vetni kapcsolatnak nem nevezhető viszonyoknak. Ez viszont sokkal több. Most azt sem tudom hogyan kezdjek hozzá. Egy reszketeg sóhaj után folytatom.
-Köszönök mindent! Egy új oldalt mutattál az életből nekem. Nagyon élveztem, és hálás vagyok. De ennek vége.
  A kimondott szavak keserű ízt hagynak maguk után, mintha így próbálnának meg tiltakozni az ellen, hogy kimondjam őket.
  Torkom kiszáradt, és mintha ezer tűvel szurkálnák.
-Ezt hogy érted?
  Rám sem néz, a térdére helyezi könyökét, és előre dőlve a földre irányítja figyelmét.
Nagyon jól tudja hogy értem, mégis gyötör mindkettőnket.
-Elmegyek Axel! Neked itt van feladatod. Be kell fejezned az egyetemet, és vár rád a Pats. Én más lehetőségek után nézek majd, máshol. Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lett volna, te is tudod.
-Igen, sejtettem, de tudnánk rá megoldást találni. Tudnánk időt szakítani egymásra. Csak akarni kell!
-