Smaragd

26. fejezet

Tristan

A tudat, hogy a ma estét Rosie-val tölti, kicsinál. Belül fájdalmasan mar. A fejemben villódzik a kép, ahogyan levetkőzteti és közben csókokkal hinti végig testét, becézgeti, simogatja. Úgy ér hozzá, ahogyan régen hozzám és... nem! Nem, nem.
Megrázom magam, hogy elűzzek minden ilyesfajta gondolatot.
Azt hittem a legnehezebb az lesz, hogy visszaszerezzem a barátomat, aki többet jelent nekem mindennél, de tévedtem. A legnehezebb, hogy ne törjek darabokra belül, miközben előtte álarcot kell viseljek. Hogy megtudjam őrizni az épelméjűségemet.
Lehet haza kéne utaznom kicsit anyáékhoz a hétvégére. Az biztos, hogy ők nem hagyják, hogy az érzéseim maguk alá temessenek.
De talán kezdetnek megteszi, ha csak felhívom őket.
Először viszont kell egy kis almáspite.
A helységbe lépve azonban, ahogy megcsap a sülthús, a fűszerek, a kávé, vaníliás cukor, fahéjas alma megszokott aromája, most gyomorforgatóan hat rám.
-Tristan, drágám!
   Mosolyog rám kedvesen Sue. Nem tudom megérteni, de hálás vagyok, hogy anno a seggfejségem ellenére is megkedvelt. A férje már nehezebb dió volt, főleg miután megfenyegetett, hogy ha nem veszek vissza az arcomból, és nem beszélek kúltúráltabban a feleségével, feldarabol és a híres csirkeszárnyai helyett, engem fog feltálalni a vendégeknek illempácban, nehogy gyomorrontást kapjanak tőlem.
Mikor egy erős hangú, nagydarab szerelmes fickó fenyegetőzik, egy húsaprító bárddal a kezében, nem szabad ellenkezni.
Szótfogadtam.
És be kell valljam, örülök neki. Jó, hogy vannak olyan emberek körülöttem, akiknek kiönthetem a szívemet, és őszintén beszélhetek.
Persze ott van Hunter és Isaac is. Eddig sem csalódtam bennük, mert ott voltak, még ha nem is kellett volna ott lenniük. Csak egyet nyögtem és már ugrottak. De nem akartam, akarom két tűz közé tenni őket. Nem tudnak függetlenek maradni, és amúgy is csak ugyanazt mantrázzák mindig.
-Ahogy látom, nem vagy jó passzban. Hol a jóképű barátod?
    Arcom fájdalmas grimaszba torzul, és a kedves érdeklődés a szemében, átcsap együttérzésbe.
-Mi történt?
   Kérdezi halkan.
-Megcsókolt. Végig velem volt, mikor leszedett a lábamról a stressz, ápolt, aggódott, ölelt, most meg... A ma estét a barátnőjével tölti.
   Mondom elkeseredetten. Az érzés, a képek, újra magukkal ragadnak.
Mintha a szívemet vasmarokkal akarná összeroppantani a fájdalom, amihez nevetve társul a féltékenység.
-Megcsókolt? Csak csók?
   Nagyokat pislogok rá. Tényleg csak ennyit fogott fel? És mi az hogy csak?
Látva értetlen pillázásomat, furcsa tekintettel néz rám.
-Drágám, én csak egyszer találkoztam vele, a múltkor. De elég volt az kevéske idő, míg együtt láttalak titeket. Én pirultam bele abba, ami köztetek néma csendben zajlott. Azt hittem az már rég robbant is. Erre csak egy csók történt?
-Te hallottad azt a részt, hogy barátnő? Eleve annak a csóknak sem szabadott volna megtörténnie.
-Miért nem?
    Elhűlve nézek rá.
-Mert barátnője van! Mert újra tudunk, még ha csak minimális szinten is, barátként közeledni egymás felé.
-Tudod, mi Bobbyval az elején ki nem állhattuk egymást.
A szüleink nagyon jó barátságban voltak egymással. Ők ismertek engem, a szüleim ismerték Bobbyt, de mi egymást nem. Valahogy sosem úgy jött ki a lépés, hogy találkozzunk. Az iskolában, ahova jártam, két évvel felettem, járt egy fiú. Eszméletlen jóképű, férfias kiállása volt. Mindig gondosan nyírt haja volt. Odáig voltam érte, ahogyan mindegyik másik lány is, kivétel nélkül. Tudta milyen hatással van az emberekre, és ki is használta. Gondolom nem kell belemenjek, hogy értsed, mit jelent.
-Ha jól sejtem, minden napra volt egy lány, akit megdönthetett.
    Halvány, szomorú mosollyal bólintott, majd folytatta, amit én érdeklődve hallgattam.
-Bobby szülei, július negyedikét úgy tervezték, hogy a két család együtt tölti. Mindenki. Az első alkalom volt, hogy találkoznom kell a fiúkkal. Mi egy kis csúszással érkeztünk meg hozzájuk. Körbe néztem a kertben, ahol sütögettek, vidáman beszélgettek, és megpillantottam Őt. A fiút az iskolából. A szívem olyan vágtába kezdett, hogy először azt hittem, valami baj van.
    Felkuncog, majd tekintete újra elmereng, és fájdalom költözik belé.
-Majd odahívták a szülők, és bemutatták, mint a fiúkat. Szédültem, melegem volt, és valamiért szégyelltem magam.
Mikor üdvözlésre emeltem a kezemet, ő csak rám nézett. Olyasfajta gyűlölet ült a szemében, az arcán pedig undor, hogy hátratántorodtam. Az iskolában soha egy pillanatra sem nézett rám. Az volt az első alkalom. És ezért feldühített. Dühös voltam, mert engem sosem vett észre, akkor ott mégis úgy nézett rám, mintha egy ráragadt rágó lennék a cipője talpára, pedig semmi rosszat nem tettem. A szívem kettéhasadt, és elhatároztam, hogy onnantól kezdve utálni fogom. De sajnos csak szerettem volna. Fájt, hogy mindig más lányokkal láttam, és engem ugyanúgy semmibe vett.
-Ezt valahogy nehéz elképzelni. Mióta ismerlek titeket, mindig úgy néz rád, mintha te lennél neki a minden. Olyan szerelmes tekintete van, amit sokszor még én is megirigylek.
    Vigyorgok rá. Át tudom érezni a fájdalmát. De az én helyzetem teljesen más. Azért kíváncsian hallgatom tovább.
-Nemsokra rá, jött egy új fiú az iskolába. Közeledett felém, beszélgetett velem, és tetszett ahogy csillogtak a szemei, mikor rám nézett. Végül elhívott randizni. Akkoriban még az autós mozi, meg a parton sétálás volt a menő. Bele mentem, bár a szívem akkor már sérült volt, és akaratomon kívül másé. Ezért csak mégjobban akartam utálni. Úgy voltam vele, hogy ez egy lehetőség, hogy valaki begógyítsa a sebet, és talán el tudom felejteni. Pedig szó szerint egy szót sem váltottunk Bobbyval, én mégis valamiért szerelmes voltam belé. Mindegy. Nem akarlak untatni.
-Nem untatsz. Kíváncsi vagyok a történetre.
   Mondom lelkesen, mint valami kisgyerek, akinek épp esti mesét olvasnak.
-Egyre többször vettem észre, hogy figyel. És az akkori barátomra is úgy néz, mint a véresronygyra. Talán sértette az egóját, hogy volt valaki, aki már nem érte epekedett. A lényeg, hogy egyre többet figyelt, egyre többször jelent meg nálunk a szüleivel, vagy mikor mi mentünk, ő is ott volt, és árgus szemekkel nézte minden mozdulatomat. Nem tudtam hova tenni ezt a változást, és meg is ijesztett kicsit, főleg amit belőlem ez kiváltott, hiszen nekem akkor már volt valakim, és nem akartam bántani sem őt, sem magamat. Majd egy nap, mikor én egyedül voltam otthon, betoppant. Csak nézett, és a vihar ami benne tombolt, tükröződött az arcán és a szemében. Szó nélkül álltam félre az ajtóból, és beengedtem. Néma, feszült csend vett körbe minket, aztán egyszer csak kibökte a kérdést.
"Lefeküdtél vele?"
Az első reakcióm egy hatalmas pofon volt, majd a fejéhez vágtam, hogy semmi köze hozzá. Nem hatotta meg.
Közelebb lépett, mind közelebb és közelebb, míg a faltól már nem tudtam tovább hátrálni. A testem, számomra érthetetlen, ismeretlen reakcióba kezdett a közelségétől. Remegtem, mint a kocsonya, a szívem pedig ugyanazt a zavart ritmust verte, mint júniusban. Újra megkérdezte, és remegő hanggal mondtam ki az igazat. Hogy nem. Az a megkönnyebbülés, ami átsuhant rajta, összezavart. Homlokát az enyémhez támasztotta, és azt suttogta, hogy ő akar lenni az első, majd megcsókolt. Számomra a világ azon a ponton fordult ki magából. Hiába volt barátom, aki kedves volt, és imádott, hiába csókolt gyengéden, finoman. Az semmi nem volt Bobby csókjához képest. Rá kellett jönnöm, hogy végig csak menekültem. Nem akartam szenvedni, nézni, ahogy ő más lányokat visz az ágyába.
    Kezdem kapisgálni, miért meséli ezt el nekem.
-Onnantól kezdve nem engedett el egy percre sem. Persze én egyből a csók után szakítottam a másik fiúval. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha valóban szerelmes az ember, és egymás mellett kell lenniük, lehet hogy göröngyös az út, ami a másikhoz vezet, de megéri végig menni rajta. Ha ő is szeret téged, márpedig így van, hidd el nekem, hogy a barátnője nem fog tudni közétek állni. Csak adj időt neki.
    Kezét az én kezemre fekteti. Nem tudom, hogy mit kéne mondják erre.
-Miért utált téged annyira az elején? A te oldaladat már tudom. És Bobby?
-Ő szerinte túl ártatlan, túlságosan tiszta voltam. Mindenével vágyott rám, de a lányokkal próbálta elnyomni. És az utálattal távol tartani. Félt, hogy bemocskol, hogy elvesztem miatta a tisztaságom, és úgy érezte nem érdemli meg, hogy megkapjon. Akkoriban nem volt éppen mintagyerek.
-De az, hogy valaki elveheti tőlem, amibe addig a kis ficsúrig bele sem gondoltam, félelemmel töltött el.
    Szólal meg tőlünk nem messze Bobby. Olyan szerelmesen mosolyognak egymásra, hogy én fulladok mindjárt bele.
-És ez a félelem erősebb volt nálam, ezért léptem. A mai napig bánom, hogy eltaszítottam magamtól őt akkor.
     Én is ezt tettem. Eltaszítottam magamtól azt az embert, akiért mindenemet odaadnám. Ez az évek alatt mit sem változott.
-Én sem tettem másképp. Eltaszítottam. Megigértem, hogy vigyázok rá, a barátságunkra, a kapcsolatunkra, mégsem tettem.
   Motyogom halkan, a kezemet bámulva.
-Valamiért ennek így kellett történnie. Lehet, hogy már túl voltatok a felnőttkorba lépésen, de itt - mutat a szívemre, majd a halántékomra - és itt, még nem voltatok megérve, felkészülve erre.
Talán most jött el az ideje.
     Fáradtan elmosolyodok, és elköszönök tőlük.
Még egy kicsit kimegyek a parkba, és leülök, ahol legutóbb Axellel töltöttük az estét.
Az ő történetük happy enddel végződött, de vajon a miénk hogyan fog? Annyi minden van, ami ellenünk mutat. Kezdve a barátainkkal. Valamiért nem helyeslik most már azt sem, hogy közeledünk egymás felé.
Nem az identitásról van szó, az biztos. A másik Rosie. A saját faszságaim. A levelek. A bizalom.
Ingoványos talajon járunk nagyon. Fizikailag vonzódunk egymáshoz, ez tény. Egyikünk sem tudja tagadni, de mi van ha belevágunk és nem lesz happy end? Mi van ha az a kicsi is, ami újra kialakult köztünk, mind a hamu martaléka lesz, és eltűnik örökre? De ha nem próbáljuk meg újra, honnan tudjuk, hogy hova vezetne az utunk?
Életem végéig bánnám, ha nem próbálnám meg kideríteni, ugyanakkor azt is, ha emiatt veszne el minden.
Happy end vagy game over?
Valami szőrös kis íze csapódik meztelen lábszáramnak, ami kirángat a révületből.
Lenézek és egy pici gombolyagot látok magam mellett. Mikor felé nyúlok, ijedten mégjobban összehúzza magát.
Óvatosan felemelem. Szegény remeg egész testében.
-Nem bántalak. Eltévedtél?
    Körbenézek, hátha látok egy gazdi félét, de sehol senki.
Újra megnézem a kis pamacsot. Puha, de ápolatlan, kissé piszkos a szürkés, fehér, foltos bundája. Szemei gyönyörű kékek, de csipásak és félelemről árulkodnak. Rövid farka a lába közé húzva, ami sebes. Néhol lehet látni a bolhákat is, ahogy vándorolnak pici testén. Könnyű és sovány is.
-Hát ahogy elnézlek cimbi, nincs gazdád. Eléggé ápolatlan vagy, már ne vedd sértésnek. A szemeid viszont nagyon szépek.
    Egy kutyával beszélgetek, és még bókolok is neki. Ez egyszerűen csodás. Nagyot sóhajtva felállok és megindulok hazafelé.
-Azt hiszem ideje elválnunk. Vigyázz magadra, pamacs!
   Leteszem, és elindulok a kocsim felé. Mikor csuknám magamra az ajtót, hallok valami nyüszítés félét. A hang irányába nézek, és a kis lény a küszöböm előtt ül, boci szemeket meresztve rám. Már szinte emberi ez a szem. Annyi mindent rejt magában. Mintha tükörbe néznék. Félelmet, fájdalmat, reményt.
Gondolkodás nélkül helyezem az ölembe.
-Ne aggódj! Haza viszlek, ha már ennyire szépen kérted. De! Első a fürdőkád. Aztán kapsz enni. És az ágy tabu!
   Összegömbölyödve helyezi magát kényelembe az ölemben.