Smaragd

30. fejezet

Tristan

Nem ez volt az első alkalom, hogy verekedtem, vagy összetűzésbe keveredtem, de ez volt az első olyan, mikor valóban megijedtem. Hiszen ezek az alakok, valaki megbízásából még ölni is képesek lennének. És biztos, hogy ha nem teszek aszerint, ahogy az a monogramos akárki akarja, előbb utóbb sort kerít rá, hogy eltegyen láb alól. Nem tudom meddig mentek volna el, ha Hunter nem jelenik meg, de nem is akarom megtudni. Lehet hogy ettől gyávának tűnök, nem érdekel. Viszont valahol elégedettséggel tölt el, hogy Hunter megígérte, ha elkapja ezt a valakit, ott lehetek. Vagyis nagyon remélem, hogy betartja az ígéretét. Tudja jól, hogy ha nem, megtalálom a módját, hogy ott legyek.
Vajon meddig fog ez még tartani? Mikor jön el az ideje annak, hogy gondok nélkül, felhőtlenül lehessünk együtt Axellel?
Persze tudom, hogy először én csesztem el. És most, hogy végre talán újra egyenesben vagyunk, ez a figyeleméhes kretén kezd el velünk baszakodni. Kellemeset a hasznossal összekötve, Huntert is szivathatja és engem is távol tarthat az imádott Axeljétől. Még mindig tartom azt, hogy erről mind tudnia kéne Axelnek is, egy két dolgot kihagyva a sztoriból, kezdve a fenyegető üzenetekkel, de a lényeget nem ártana elmondani neki. Hunter szerint nincs veszélyben, de mi van ha úgy dönt, hogy a fizikai fájdalomnál tovább megy, és inkább Axelen keresztül akar majd minket kicsinálni? Hiszen ha róla van szó, még azt is kérheti, hogy vessem magam egy kitörni készülő vulkán közepébe, és én egy szó nélkül megtenném.
-A rohadt életbe! Még azt sem mondtam el neki, hogy szeretem, erre most Hunter azt várja tőlem, hogy ignoráljam napokig?
Panaszkodom Hope-nak, aki nagy szemekkel figyel.
-Most mihez kezdjek cimbi, hm?
De ami furcsa, hogy ő sem keresett engem. Se egy üzenet, se egy nem fogadott hívás, semmi. Talán nekem kéne egy üzenetet dobnom, hogy nem leszek a városban, úgyhogy ne keressen, mert most sajnos nem tudunk találkozni.
Bizony, ez lesz az.

Szia!
Szólni szerettem volna, hogy a hétvégén haza megyek a szüleimhez, úgyhogy nem tudunk találkozni. Amint szabad leszek, kereslek.
Hiányzol, vigyázz magadra!

Nem is gondolkodom tovább. A szükséges holmikat összepakolom, köztük Hope cuccait is, és a következő ember, akit felkeresek, az anyám lesz.
Három csörgés után fel is veszi.

-Kisfiam! Minden rendben?
-Szia anya! Persze. Arra gondoltam, haza ugrom pár napra, ha nem gond. És viszek magammal egy potyautast is. Na jó, inkább egy új családtagot.
-Tristan Moore! Ugye nem egy unokáról van szó, akiről elfelejtettél szólni nekünk, és most akarod bemutatni?
Kérdezi szigorúan, mire halkan elnevetem magam.

-Dehogyis! Túl sok szappanoperát nézel. Hope egy kiskutya. Isten se tudja milyen fajta, hogy előre  megválaszoljam a következő kérdésed. Szóval? Nem gond, ha haza ugrom?

-Tudod jól drágám, hogy bármikor jöhetsz. Azért, mert a nagyok városába költöztél, ez még mindig ugyanúgy az otthonod. Mikor jössz?

-Még ma érkezem. Már pakolok. Köszi anyu, szeretlek.

-Én is drágám. Vigyázz magadra az úton, kérlek.
Aggódva teszi hozzá.
Még a mai napig nem tették túl tejesen magukat a balesetemen.

-Ígérem vigyázok. Szia.

Már csak egy embernek kell szóljak. Kikeresem a nevét, és gyorsan letudom őt is, hogy aztán minden teketória nélkül tudjak tovább haladni.