Smaragd

25. fejezet

Axel

Nézem ahogy gyors léptekkel elvonul a szobájába.
Nem akarok én senkinek az érzelmeivel játszadozni, de egyszerűen muszáj volt megtennem.
Miután délelőtt Isaac visszavitt a szállodába, mást nem csináltam, csak gondolkoztam.
Ahogyan gondomat viselte, csak mégjobban kiakasztott.
Nem akartam eljönni tőle. Talán hülyeség, de úgy éreztem itt magam, mintha én is ide tartoznék, mintha az én otthonom is lenne.
Az egész lakás Tristan illatú volt, az ágynemű is magában hordozta a már régről ismerős illatjegyeket, és még a lakosztályban is azt éreztem. Fogalmam sem volt, meddig dolgozhat, de meguntam, hogy félóránként néztem a kijelzőmön az időt, és fogtam magam, taxiba ültem, majd az ajtaja előtt találtam magam, amint éppen bekopogok.
Bármennyire voltam ittas állapotban, mégis, tulajdonképpen mindenre emlékeztem. Főleg a címére. Az valamiért olyan fényesen ragyogott az elmémben, mint egy glória.
Utána jött a probléma. Eredetileg azt az indokot találtam ki, hogy visszaadni jövök a kulcsát, mert félő volt hogy lyukat éget a zsebembe. De mikor félmeztelenül, néhány vízcseppel a mellkasán robbantotta ki az ajtót, a testem legfelső részén, teljes megsemmisülés történt, és már egyáltalán nem tudtam mit kinyögni. Azt sem tudtam honnan volt bátorságom ahhoz, hogy nála akarjam tölteni az éjszakát, és ezt még meg is kérdezzem tőle, csak azt tudtam, hogy nem akarok innen elmenni.
Hálás voltam, hogy felajánlotta, hogy ha akarok beszélni, akkor kiönthetem a szívem, ugyanakkor nem faggatózott, inkább próbálta elterelni a gondolataim. Nem is tudtam volna mit mondani neki, hiszen még én magam sem tudtam megfogalmazni semmit.
Mikor elkezdett összepakolászni, utána mentem. Csak a szívemet követtem, de hallottam, amint az eszem tiltakozik, és vitába száll.
Nem akartam, mégis mindennél jobban vágytam rá. Valahol ott lebegett fölöttem Rosie neve is, mint Damoklész kardja, de annyira homályosan láttam, és Tristan képe annyira éles volt, hogy elnyomott mindent körülöttem. Mégis utáltam magam azért, amit tenni készültem,  de ha az életemmel fenyegettek volna, akkor is megteszem.
Gyorsan és váratlanul csaptam le a szájára. Tudnom kellett, hogy még mindig ugyanolyan-e, hogy még mindig ugyanúgy felemészt-e a tűz, hogy még mindig ugyanannyi érzelemmel csókolna-e, ahogy egykor tette.
A válasz NEM!
A tűz nem felemésztett, hanem már egyenesen pusztított, és csak terjedt. Az érzelem itt már  mellékes volt, a lelkeink kapaszkodtak egymásba, és soha többet nem akarták elengedni a másikat.
De Tristan hamar véget vetett ennek. Mikor megemlítette Rosie-t, a bűntudat hamar felvetette fejét, de megbánást nem éreztem. A kezdeti utálat magam iránt, eltűnt. Nem akartam a csóknál tovább menni, ez is elég volt ahhoz, hogy sokkal tisztábban lássak, és egy lépést tudjak előre tenni.
Egyvalami aggasztott igazán, mégpedig az, hogy lángolt az egész ember, de ő egy legyintéssel elintézte, azért hogy menekülhessen.
Jobb ötlet híján, elvonultam én is a szobába, ahol az előző éjszakát töltöttem, de talán egy óra után feladtam. Aggódtam, így hát halkan az ajtajához osontam, és hallgatóztam, de néhány halk nyöszörgésen kívül, nem volt más nesz.
Nem tudtam mire vélni a hangokat. Óvatosan toltam beljebb az ajtót, és a szobát a sólámpa halvány fénye világította be.
Tristan az ágy közepén feküdt, a takaró tetején, és magzatpózban, összegömbölyödve reszketett. Közelebb lépve láttam az izzadságtól gyöngyöző homlokát, a kipirult arcát.
Homlokára fektettem a tenyerem, minek hatására engem is azonnal levert a víz. Tombolt benne a láz.
A konyhába rohantam, hogy keressek kettő tiszta konyharuhát. Végig kutattam az összes szekrényt fölül, alul, és mire feladtam volna, végre megtaláltam őket. Átáztattam, majd kicsavartam, és rohantam vissza.
Az egyiket a csuklójára kötöttem, a másikat a homlokára tettem.
Nagyjából előttem van a kép, hogy honnan vette elő nekem tegnap a gyógyszert, úgyhogy újra kutakodni kezdtem, és nem is kellett sokat turkálnom, a második próbálkozásra meg is találtam.
-Hű! Ez kész gyógyszertár.
     Kikeresem, amit biztosan ismerek, az algopirynt, de csak injekció fiola van belőle. Lepöckölöm a tetejét, és egy kis  pohár vízben elkeverem.
-Tristan!
    Próbálom simogatva kelteni, de semmi. Ez alatt a kevés idő alatt a rongyok is felvették teste melegét.
-Baszki! Tristan!
Mozgatom a testét, de erre sem reagál. Ezt nem hiszem el! A dobozban egy darab lázmérőt sem találtam, így fingom sincs milyen magas lehet a láza. Ha negyven fok fölött van, kórházba kell vinni. De így nem tudok semmit sem. Idegesen túrok a hajamba, és megrángatom a tincseket. Kétségbeesetten nézek körbe a szobában, de nem tudom mit keresek.
-A telefonom!
Előhalászom a zsebemből, és remegő kézzel oldom fel a képernyőt.
-Nyugi! Ez csak láz. Nyugalom!
   Már ütöm be a helyi ügyelet számát, amit kikerestem neten, mikor a nevemet nyöszörgi.
-Axel.
-Igen? Itt vagyok. Tristan nyisd ki a szemed!
   Megkönnyebült sóhaj szökik ki belőlem, mikor lassan, de engedelmesen teszi, amire kértem.
Szemei pirosak, és csillognak.
-Hol a lazmérő?
   Nyelvével benedvesíti a száját, ami cserepesre száradt neki.
-Fürdő.
  Leheli.
Kis keresgélés után végre megtalálom, és morgok magamban, hogy az ilyen dolgokat miért nem lehet egyhelyen tárolni.
Bedugom a szájába, és gyorsan újra lehűtöm a konyharuhákat, aztán visszateszem az előző helyükre.
Mikor sípol a kis kütyü, elveszem és egy kicsit leeresztek.  39,2°C.
Jó. Illetve nem jó, de legalább nem kell ügyelet.
Meglötyögtetem a gyógyszert, és segítek Tristannak ülőhelyzetbe kerülni.
-Hoztam gyógyszert. Meg kell innod.
   Kezébe nyomom a poharat, és szerencsére egyből lehúzza.
-Mennyi idő mire ez a cucc hatni kezd?
-Nem tudom, mivel azt sem tudom, milyen cuccot nyelettél le velem.
-Algopyrin injekció.
-Az húsz perc.
-Oké, akkor harminc perc múlva, újra lázat merünk.
   Átszaladtam a szobámba, levettem az utcai nadrágom, és a tegnapi pizsama gatyát magamra húztam.
Bemásztam Tristanhoz az ágyba, a fejtámlának döntöttem a hátam, és az ölembe párnát tettem, hogy oda tudja rakni a fejét.
Simogattam a haját, néha áttöröltem a rongyal az arcát, és csak vártam, hogy leteljen a harminc perc.
Kezdtem érezni a változást. Már nem reszketett, melegnek még mindig meleg volt, de már nem volt forró, és a mellkasomban egyre jobban kezdett felengedni a szorítás.
Mikor végre letelt az idő, újra bedugtam a lázmérőt a szájába, míg ő, mostmár nyugodtan szuszogott, és türelmetlenül vártam, hogy sípoljon.
37,5°C. Ezaz.
Óvatosan leemeltem párnástul a fejét, de a mozdulatra átvetette rajtam a kezét, és magához szorított.
-Ne menj el!
    Megmosolyogtatott a ragaszkodása.
-Mindjárt visszajövök. Hozok vizet, meg egy pokrócot, hogy be tudjalak takarni. Teljesen leizzadtál. Már csak az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjál.
-Van takaró.
    Dünnyög a párnába.
-Azon fekszel.
   Valamit még motyogott, de nem értettem, így hát mikor engedett kicsit a szorításán, kimentem a fürdőbe, hogy tele töltsem neki a poharat, és a szekrényben kerestem egy pokrócot.
   Visszamásztam mellé, és egy kis vizet masszíroztam az ajkaiba, amit azonnal le is nyalt, megérintve nyelvével az ujjamat.
Bizsergés futott végig rajtam, de megráztam a fejemet, elhessegetve ezzel a korhatáros képeket, és felvettük ugyanazt a pózt, mint az előbb.
-Jó, hogy itt vagy!
    Suttogta, mire mind a két kezemmel átöleltem amennyire tudtam.
-Örülök, hogy itt vagyok!
    Csend telepedett ránk, és a kimerültség lassan túlnőtt rajtam, majd nemsokára sötétségbe borult minden.