Smaragd

18. fejezet

Tristan

-Tristan! Egy bizonyos William Davis keres a hármas vonalon.
   Néz rám az asszisztensem, aki egyben a nővér is. Egyedül ő, és Adam, az ortopéd orvos, tegeznek engem a klinikán.
Ők ketten azok, akiket nem tudtam megijeszteni a seggfejségemmel. Teljesen hidegen hagyta őket, és ugyanúgy szívták a véremet, így ők lettek azok, akiket, habár nem annyira közeli, de barátimnak mondhatok.
-Azon a vonalon még mindig csak időpontot lehet egyeztetni. Ha velem akarnak beszélni, te átirányítod az egyes vonalra, ami közvetlen mellettem fog csöngeni.
   Mutatok az asztalomon lévő telefonra, anélkül, hogy egy pillanatra is felemelném a szemem a papírokról. Már több mint egy éve nekem dolgozik. Nagyon jól tudja mikor mit kell csinálni, remekül végzi a munkáját, sőt sokszor még engem is helyettesít, mégis rengetegszer fáraszt ilyen amatőr hülyeségekkel. Már ismer annyira, hogy tudja, ragaszkodom a kialakított rendszerhez. Nem véletlenül vannak, úgyhogy gyanítom direkt csinálja. Egyébként nem értem miért éri be egy nővéri pozícióval, mikor orvosként is helyt tudna állni.
-Egy pillanat türelmét kérem! Máris átirányítom a doktor úrhoz.
  Csilingeli a telefonba Ashlyn, és néhány pillanat múlva már jelez is a készülék.
-Itt Dr.Moore. Hallgatom!
-Jó napot, doktor úr! Én a Pa...
-Nem érdekel, hogy kicsoda maga! Térjen a lényegre.
   Rengeteg biztosító társaság zaklat minket az ajánlataikkal, és rohadt erőszakosak. Az elején még végig hallgattam őket, de végül meguntam, mire elregéli, hogy kik ők, stb. Vagy a fontos részt mondja, vagy semmit se mondjon, nincs időm órákig tartó meséket hallgatni, és ez egy szokássá vált. Ha valaki, aki nem azért telefonál, hogy a végtagjairól beszéljen velem, vagy tanácsot kérjen tőlem, sajnos ezzel a roppant bunkó verziómmal szembesül.
-De pont..
-Nézze, rengeteg teendőm van, és nemsokára egy páciensemet kell fogadjam, úgyhogy, ha nem tér rögtön a tárgyra, további szép napot kívánok!
-Rendben!
    Felel ingerülten. Nyilván nem tetszett neki, hogy félbe szakítottam.
-Szeretném felkérni a Super bowl idejére, mint a csapat orvosát. Természetesen nem ingyen.
-Ez hízelgő, de nekem betegeim vannak, akikkel foglalkoznom kell. Nem dobhatom őket félre a bowl miatt.
   Összehúzott szemöldökkel tanulmányozom a monitoromat. Akkor csak négy sportolóm van beírva, de ez még jócskán változhat.
-Nem is végig kérem. Csak akkor, mikor az én csapatom lesz éppen pályán. Szeretném ha biztos kezekben lennének a játékosaim, és én úgy tudom, hogy ebben a városban maga a legjobb.
   Ez így van. Rengeteget tanultam, miután ide költöztem. Amint megszereztem a diplomámat, tudtam, hogy a szakmámban fogok elhelyezkedni. Nem akartam mással foglalkozni. Így tovább képeztem magam. Látástól mikulásig tanultam, gyakorlatokra jártam. A rehabilitációs központban, ahova gyógytornára kellet járjak, sokat beszélgettem a tornászommal. Ő segített bejuttatni különböző tanfolyamokra, amiket szintén számos gyakorlat követett. Útközben eldöntöttem, hogy a saját magam ura akarok lenni, és saját központot akarok. Mikor beavattam a családomat a terveimbe, teljes vállszélességgel támogattak, és ugyan az elején nem akartam tőlük anyagi támogatást elfogadni, tudtam, hogy nincs más lehetőségem, ha nem akarom magam az életem végéig fizetendő hitelekbe verni. Kis lépésben indultam el, először csak egy egyszerű magán rendelőt nyitottam, és a vártnál sokkal, de sokkal jövedelmezőbbre sikerült az első félév, így elkezdtem terjeszkedni. Több évre számítottam, hogy rendesen beinduljon a karrierem, a hírem terjedjen, és hogy beszerezzem a gyógyuláshoz szükséges gépeket, eszközöket, de kettőt- hármat pislogtam, és azon kaptam magam, hogy a kisebb klinikám jogi papírjait intézzük. Álmomban nem mertem volna gondolni, hogy ilyen hamar, ilyen sokra vihetem. Főleg itt New Yorkban, ahol az egyetem után, hacsak nem vagy milliárdos családból származó, és nincs előre kijárt utad, egy családi vállalkozás, ahova egyből tovább mehetsz, nagyobb az esély hogy egy lyukba kerülsz és éhbérért robotolsz, vagy hajléktalan leszel. Ha nem vagy elég talpra esett, elkötelezett, ambiciózus ember, New York elevenen felfal. Jobban belegondolva olyan, mintha valaki a háttérből mozgatta volna a szálakat, hogy segítsen befutni, mint sportorvos.
Az egyik sportegyesület ugyan adományozott nekünk egy nagyobb összeget, amit be is fektettünk, hogy minél minőségibb szolgáltatást tudjunk nyújtani, de ez még mindig nem magyarázza meg a gyors sikert.
Amikor ez eszembe jut, gyorsan el hesegetem a gondolatot. Elvégre nem ismerek senki olyat, eki erre képes lenne.
-Pontosan ezért vagyok elfoglalt.
   Hangom kimért, de úgy hallom nincs semmi ami eltántoríthatná.
-Tisztában vagyok vele. Nem lenne szükségem három óránál tovább magára, és csak azokon a napokon, mikor mi játszunk. Adja meg az e-mail címét, és átküldöm magának mely napokról lenne szó, mettől meddig. Természetesen az összeget is beleírom, aminek a felét már előlegként átutalnám magának.
Gondolja át!
   Mintha a pénzért csinálnám, amit csinálok. Persze sokat számít a kereset, de engem nem ez motivál, hanem hogy segíteni tudjak azoknak, akik hasonlóképpen jártak mint én. Akiknek le kellett mondaniuk az álmaikról, vagy éppen pont abban segíthessek, hogy ne kelljen lemondaniuk róla.
Ashlyn feláll az asztalától, arca már piroslik a méregtől. Hallotta ő is végig a beszélgetést, mert ki van hangosítva a telefon, és nem csípi mikor paraszt vagyok olyanokkal, akik hozzánk akarnak fordulni segítségért.
Megnyomja a kijelzőn a némítást és szikrázó szemekkel esik nekem.
-Azért mert nem sült el jól a tegnap esti numerád, ne máson vezesd le a feszültséget. Húzd ki a fejedet a seggedből Tristan! Tudod jól, hogy csak kérned kell és fogadom helyetted az pácienseket. Gondolj bele. Ha esetleg valaki lesérül, egyből tudod kezelni, ahelyett, hogy végig szenvedjen, míg a mentős bejut vele valamelyik kórházba. Egy szívsebész a szószoros értelmében életeket ment. Te ennél többet is teszel. Álmokat is mentesz. Mit ér az élet álmok nélkül?
Hangja épp oly feldúlt, mint ahogyan kívülről kinéz. Ezért lenne nagyon jó orvosnak, és ezért merem átadni néha a helyem. Mert szívét, lelkét beleadja, nem a magas fizetését nézi, lelkiismeretes, és nem számolja a perceket, mikor mehet haza.
   Hosszan a szemébe nézek, és elgondolkodom azon, amit mondott. Ezzel nem az életekért küzdő hősöket szólta le, hanem engem próbál motiválni. Meg kell mondjam hatásos volt.
Hosszú sóhaj kíséretében engedem ki a levegőt, majd a kezembe veszem a telefont.
-Rendben Mr.Davis. A nővér elküldi önnek az e-mail címem. Küldje a beosztást, elfogadom a kérését.
-Nagyszerű. Örülnék, ha vállalná a kötelező szűrővizsgálatot is.
-Ehhez szintén a nővérrel kell beszélnie. Majd Ms.White ad időpontot. A további viszonthallásra.
-Viszhall Mr.Moore!
   Ez mind szép és jó, de így el kell menjek majd a stadionba felmérni a helyet. Mi az ami adva van, és mi az amit magammal kell vinnem.
Ilyen eseményeken több mentőautó is kint van, lesben állnak, ha bármi történik  máris ott teremnek. Nem értem miért kellek külön én is, viszont nem tagadhatom, hogy mennyire jól esik.
Felírom a jegyzeteim közé, hogy majd valamikor be kell iktassak egy telefonhívást, meg a látogatást, és közben egy apró kéz jelenik meg a látóteremben.
-Jövőhéten hosszú heted lesz. Most csütörtökre és péntekre is be írtam néhány focistát. Nekik már kinyomtattam a kartonjaikat.
-E-mail címet megadtad?
-Igen, de a klinikáét, nem a tiédet.
-Ügyes kislány!
   Vigyorgok rá, miközben tetőtöl talpig végig mérem.
-Ezért dolgozom veled.
-Is. Meg azért, mert jól nézel ki!
     A levegőbe küldök neki egy csókot, mire elfintorodik.
-Ne áltasd magad. Tudod, hogy csak a csajoknak teszem szét a lábam.
     Ujjával végig símít az arcomon és rám kacsint, mire felkuncogok.
Amilyen szerénynek tűnik, belül olyan mocskos. Az életstílusa egy az egyben Tristan Moore, női kiadásban.
Újra megcsörren asztalán a telefon, és fenék riszálva sétál oda. Még rá is játszik kicsit.
-Rendben, köszönöm Amy!
Megérkezett az ínszalagszakadásos futónk.
-Kezdjünk bele!
~~~~