Sweet Games

1.

**4 évvel korábban**

-   Na ezzel meg is volnánk!
Hangosan csaptam össze a tenyerem, mikor végre az utolsó ruhadarab is a szekrénybe került. Egy hete érkeztem meg Asheville-be, de még csak most sikerült kipakolnom. Hát, igen. Nem kapkodtam el...
Már szinte hallom anyám rosszalló hangját a fejemben: Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, Jessica!
Állandóan ezzel nyaggatott. És addig, míg otthon laktam, e szerint éltem. De ennek vége van!
A magam ura lettem, és úgy fogom élni az életem, ahogyan azt akarom. Nincs több időbeosztás, zongoralecke, lovagló óra, vasárnapi villásreggeli.
Biztosan sikító frászt kapna, ha meglátná a 70 négyzet centis lakást, amit a Blanton Streeten találtam, és egy hete mondhatom az otthonomnak. Pofás kis nappali, nyitott konyhával, egy hálószoba és egy fürdő. Nem az a luxus, amiben Vermontban éltem, de én pont ezért szerettem bele, rögtön mikor először megláttam. Bár szerintem akármelyik lakással beértem volna, ahol nincs szobalány, és nem telik tíz percbe átsétálni egyik feléből a másikba.

Az apám volt a Henderson Industries vezérigazgatója. A Vermontbeli  Montpellier városában mindenki ismerte a nevét. Szó szerint a bőre alatt is pénz volt. Egyedüli gyerekként én voltam apuci kis hercegnője, egészen addig míg be nem töltöttem a tizennyolcat. Onnantól mindent megtettem, hogy apuci kicsi réme legyek. Utáltam, hogy mindig előkelően kellett viselkednem. Míg más korombeliek játszadoztak a parkban, vagy moziban mentek és fiúztak, nekem addig magán órákat kellett vennem, country klubokban tölteni a szabadidőm nagy részét. Az anyám soha nem mutatott különösebb törődést felém. Azon kívül, hogy úgy tekintett a lányára, mintha valamiféle projekt lenne, és úgy formált, ahogyan ő azt elképzelte.  A hajamtól kezdve, a ruhatáramig, az ismerőseimet és baráti társaságokat ő menedzselte. Csak azzal ismerkedhettem, akit ő érdemesnek tartott, vagy éppen ugyanolyan pénzes szülőkkel rendelkeztek, mint én. Nagyon sokáig túl naív voltam, hagytam, mert azt hittem, ha megfelelek az elvárásainak, akkor majd kialakul köztünk egy bizalmasabb kapocs. De persze ez nem történt meg.

Aztán mikor tizennyolc lettem a semmiből bejelentették, hogy különválnak. Na persze, gondolnátok, hogy akkor ezt rendesen meg is teszik. Bíróság, ügyvédek, stb. Na ez nem a mi családunk volt. Apám a villa egyik felébe költözött, míg anyámnak és nekem meghagyta az egész emeletet. A külvilág előtt mindig is a tökéletes család képét kellett mutatnunk. Isten ments, hogy folt essen a Henderson család jó hírén.
Szóval mindkét szülőm elkezdte élni a saját életet, bár egy fedél alatt. Állandó veszekedések, hatalmi harcok. Apám pikkelt az anyámra, miszerint, csak a pénze kell neki, az anyám pedig az apámra, mert az folyamatosan a személyi asszisztensét dugta. De amíg minden hónapban megkapta a vaskos csekkét, addig hajlandó volt csendben maradni. Hát, igen... Az anyám egy igazi aranyásó.
Bár volt pozitív oldala is a különválásnak, nem jutott annyi ideje az életemet irányítani, mint előtte. Bosszúból ő is lefoglalta magát különböző férfiakkal, akik sokkal fiatalabbak voltak, mint ő. És mivel mindkét szülőm betegesen óvta a család hírnevét, szemet hunytak egymás mocsokságai felett. De míg ők elvoltak foglalva saját magukkal, végre kicsit fellélegezhettem.

Akkor kezdtem fellázadni ellenük. Volt idő mikor szőke fürtjeimbe lila csíkokat festettem, csak, hogy lássam anyám homlokán kirajzolódni az ereket az idegességtől. Buliztam, piáltam, és tetováltattam.
Aztán kezdtem észre venni, hogy nagyon is jó adottsággal vagyok megáldva, ahhoz, hogy végre a fiúk is felfigyeljenek rám. Mondjuk azzal lehettem volna óvatosabb is, de ez már a múlt. Élveztem a fiúk figyelmét, legalább valaki észre vette, hogy én is élek. Sok pasim volt, de nem szexeltem senkivel. Annyira azért nem voltam hülye, hogy az első kedves mosoly után odadobjam magam valakinek.
De aztán jött őt...