Sweet Games

35.

Péntek éjjel volt, mikor Adrian újra megjelent a szüleim házában.
A teraszomon állva néztem végig, ahogy begurul a kocsijával az udvarra.
Nem tudtam elaludni. Ma este a rémálmok még rosszabbak, még valóságosabbak lettek. Dean megjelent újra és újra. Láttam magam előtt, ahogy szerelmet vall egy másik nőnek, megkéri a kezét, oltár elé vezeti.
Olyan voltam akár egy szellem. Nem láttak és nem hallottak engem, hiába kiabáltam.

Szóval miután megint sikoltva ébredtem, inkább nem bajlódtam tovább az alvással.

De arra nem számítottam, hogy éjnek idején tör megint az életemre.
Nem tudtam miért jön pont most. Már éjfél is elmúlt. De igazából nem is érdekelt.

Mennyire tudná még nyomorultabbá tenni az életem, mint amilyen most?
Nem féltem tőle. Nem érdekeltek a pszichopata tervei.
Csak a szerelmemre lett volna szükségem. És a barátnőmre.
Nélkülük el voltam veszve a világban.

Hamarosan kopogtak az ajtómon. Nem válaszoltam.
-   Jessie, azonnal nyisd ki az ajtót! - hallatszódik a kiabálás a túloldalról. 
Dörömbölés, csattanás, újra kiabálás.
-   Ha nem nyitod ki, akkor betöröm!
Csak is azért gondoltam meg magam, mert nem akartam, hogy szét törje a zárat az ajtón. Nem tudnék az anyám elől elbújni.
-   Mit akarsz?
Adrian fekete öltönyben, a telefonját szorongatva állt a folyosón. Arcán gúnyos vigyor. A szeme viszont... Egek, a pupillái olyanok voltak, mint két fekete gomb. Az írisze alig látszódott.
Be volt drogozva.
-   Csak szerettem volna egy kis ajándékot adni neked. - mondja szipogva, és a kézfejével megtörli az orra hegyét. - Bemehetek?
-   Nem!
-   Ugyan már, hercegnő! - csettint a nyelvével. - Megfogadtam magamnak, hogy nem használok fegyvert, de ha így ellenkezel...- mondja sziszegve, és a háta mögé nyúl.
-   Jó, rendben! De az ajtó nyitva marad! - figyelmeztetem.
Adrian hangosan felnevet, majd a fogain végig húzza a nyelvét.
-   Úgy csinálsz, mintha először lennél velem kettesben a szobádban. - vigyorogja tenyérbemászóan, és a vállamnál odébb lök, hogy betudjon jönni a szobába. -  Semmit nem változott...- nyugtázza, ahogy körbe néz.
-   Miért jöttél Adrian? - kérdezem sürgetve. Minél hamarabb elmondja, annál hamarabb fog eltűnni.
-   Megtehettem volna, hogy ezt az apróságot átküldöm a telefonodra, de melletted akartam lenni, mikor a saját szemeddel látod. - magyarázza, és felém nyújtja a telefonját.
Remegő kézzel veszem el tőle. A gyomrom összeugrik, ahogy meglátom a képernyőn a kamerafelvételt.

Dean...
Nem tudok arra összpontosítani, hogy milyen jól néz ki, hogy milyen rohadtul hiányzik, mert éppen zsebre tett kézzel beszélget egy vörös hajú nővel a bár előtt.
Amy...
-   Mi ez? - kérdezem suttogva.
-   Csak nézd tovább...- legyint a kezével.
A felvételen nincs hang. Csak azt látom, ahogy Dean először dühösen néz a nőre. Majd ahogy Amy  egyre határozottabban beszél, Dean egyre kevésbé tűnik idegesnek.
Végül annyira megenyhül, hogy halvány mosollyal az arcán biccent a kocsija felé.
Amy arca felragyog és együtt indulnak el Dean autójához.

-   Én ezt nem értem...- hebegem. A szoba kezd forogni velem, a látásom elhomályosul.
-   Lapozz egyet.
Megrázom a fejem. Nem akarom látni.
-   Gyerünk már, Jessica! - csattan fel.
Megteszem. Az ujjam balra húzom, és végig nézem, ahogy Dean és Amy együtt mennek be egy szállodába. Dean előre engedi őt az ajtónál, az ujjai a nő derekát érintik.
-   Nem kell elmagyaráznom, hogy ezek után mi történt, ugye? - kérdezi unottan.

Nem kapok levegőt. A telefon kiesik a kezemből és egy tompa puffanással ér földet.
Sírás fojtogatja a torkom, de muszály tartanom magam. Nem zuhanhatok össze Adrian előtt. Ez a beteg pöcs azt élvezi, ha szenvedek.
Ebben leli örömét, és most is pontosan ezt akarja.
Arra vár, hogy összeomlok és a karjaiba vetem magam, vigaszt keresve.
Hát azt lesheti!