Sweet Games

23.

Soha senkit nem akartam még ennyire megfojtani egy kanál vízben, mint azt a ribanc Amy-t.
Ezernyi érzés kavargott bennem, ahogy hallgattam Deant. Volt itt minden: féltékenység, mikor arról beszélt, hogy milyen gyorsan bele szeretett. Fájdalom, együttérzés, birtoklási vágy, csalódottság...
De mind közül a düh volt az, ami teret ütött magának.
Hogy volt képes ezt tenni Deannel? Hát nem vette észre, hogy milyen csodálatos férfit sodort mellé az élet? Ő meg eldobta magától, mint valami szemetet.

Amíg beszélt, egyszer sem nézett rám. A padlót fixírozta és csak mondta.
De én képtelen voltam levenni róla a szemem. És minden akarat erőre szükségem volt, hogy ne szakítsam félbe. Vagy, hogy ne másszak az ölébe. Meg akartam nyugtatni, át akartam venni a terhéből, csak hogy neki könnyebb legyen.
Lábát rázta idegességében, az ujjait tördelte, homloka ráncba szökött. Itt volt ez a hatalmas termetű férfi, aki mindig erős és magabiztos, de most még is törékenynek és sebezhetőnek tűnt.  Ettől ellágyult a szívem...
Mióta ismerem, sosem hallottam, hogy ennyit beszélt volna egyszerre. Felüdülés volt hallgatni őt. Végre megnyílt nekem, és beengedett a lelkének egy részébe. Ezáltal jobban megismerhettem.
De amit át kellett élnie...
Senki sem érdemli ezt.
-   Mondj már valamit, Szöszi...- morogja türelmetlenül.
Ezernyi kérdés zakatolt a fejemben.
Miért ragaszkodik a nő ennyire a házassághoz?
Miért jött vissza ennyi év után?
Mit akarhat Deantől? Talán még mindig szereti?
És Dean vajon érez iránta még valamit?

De sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy bármelyikre is rákérdezzek. Nem tudtam nem elmenni az mellett sem, hogy mennyire hasonlítunk. Mind a ketten átéltünk egy szörnyű árulást, és e miatt zárkóztunk magunkba.
Talán az elején őszintén el kellett volna mondanunk mindent egymásnak?
Akkor nem lenne ilyen bonyolult...
-   Köszönöm, hogy elmondtad nekem! - mondom végül halkan. Amilyen büszke biztos, hogy egy kínzással ért fel neki ez a húsz perc. És nem akartam, hogy azt gondolja, nem értékelem az őszinteségét.
-   Annyira sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb! - felsóhajt.
Na, igen. Annak én is örültem volna, ha mondjuk azelőtt tudok erről, hogy fülig...
-   Jessica tudnod kell, hogy soha nem akartalak bántani! Egyszerűen nehezebben tudok megnyílni, mint mások. Akkor nagyon csúnyán megégettem magam, és nem akarok még egyszer átélni még csak hasonlót sem.
Ezt is áttudom érezni...
-   Egyébként sem tartom magam nős férfinak, ahogy már mondtam, én akkor és ott lezártam az ügyet. Amy már csak egy darab a múltamból. De ha tehetném, vissza utaznék az időben és örökre eltörölném a találkozásunk pillanatát. - magyarázza.
-   Akkor nem lennél az, aki most vagy! - suttogom. - Őszintén így gondolom, Dean!
Végre rám emeli a tekintetét. Zavarodottság suhan át az arcán. 
-   Gondolj bele, ki tudja milyen lenne most az életed? Ha ez nem történik meg veled, nem költözöl el Columbiából, elvégzed az egyetemet, lediplomázol és beülsz egy unalmas irodába. Amit lefogadom, hogy utálnál. De nézd meg mennyi mindent értél el. Elindítottál egy saját vállalkozást, ami nem csak, hogy rohadt sikeres, de csak is a tiéd. És ez csak a Te érdemed! - magyarázom gyengéden.
-   Valóban így gondolod? - felvonja a szemöldökét. Őszinte meglepettséget látok rajta.
-   Igen. Te nem így látod?
-   Nem. Na, jó. Tudom, hogy rohadt nagy mázlim van. Kurvára büszke vagyok a munkámra, de az életem többi része...- felsóhajt. -
-   Tudod, mindannyian követünk el hibákat. Ki ilyet, ki olyat. De ez nem tesz minket gyengévé... Csak azt mutatja, hogy emberek vagyunk. - suttogom.
Ahogy kiejtem a szavakat, rájövök, hogy ez , basszus, valóban így van. És, hogy Izzy pontosan ezt szajkózta nekem tegnap este a kocsiban, és ma reggel míg én fortyogtam a dühtől.
Mintha azzal, hogy hangosan kimondtam képes voltam elhinni. Eddig csak ostoroztam magam, hogy mennyire hülye voltam, mikor kikezdtem az apám legjobb barátjával. De rájöttem, hogy nem engedhetem, hogy ez határozza meg, hogy ki is vagyok.
Nem vagyok szajha, vagy ribanc, aki szétdúlt egy családot. Azt Adrian tette.
És Dean sem idióta, vagy gyenge, amiért tizenéves fejjel belezúgott egy lányba, majd elvette feleségül... Megbízott benne, hiszen szerette őt! Nem ő tehet arról, hogy az a kurva megcsalta.
-   Basszus, Szöszi...- nevetve megrázza a fejét, majd mélyen a szemembe néz. - Lenyűgöző vagy, ugye tudod? - kérdezi suttogva, mire nekem ezernyi pillangó éled fel a hasamban.
A szívem zakatol, és érzem, hogy fülig elvörösödöm.
-   Sok mindent mondtak már rám, de ezt még nem. - mosolygok rá, elveszve a tekintetében.
Minden elcsendesedik körülöttünk. A feszültséggel teli levegő eltűnik, helyét valami légiesen könnyed dolog veszi át.
Nem tudom megmondani, hogy mi az.
De érzem. Itt lebeg köztünk. Nem érünk egymáshoz, de összeköt minket. És erős. Olyan rohadt erős, hogy átjárja minden porcikámat.
És Izzynek igaza volt.
Mindegy, hogy Dean négy évvel, vagy csak hónapokkal ezelőtt mondta volna el.
Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor is fülig bele zúgtam volna...
Józan ész ide vagy oda...
-   Mennem kell...- felsóhajt, és az órájára pillant. - Köszönöm, hogy meghallgattál, Szöszi! - ugrik fel a fotelből.
-   Vissza mész? Én azt hittem...- akaratlanul is hallatszik a csalódottság a hangomon.
-   Igen, de csak holnap. Be akarok menni a bárba, meg nem ártana a lakásomra is rálesnem...- vakarja a tarkóját. Bicepsze megfeszül a mozdulatra, a felsője pedig felcsúszik. Vékony napbarnított bőrréteg kandikál ki a pólója és a farmerja öve közt. A V alakban húzódó izma láttán elönt a forróság, és összefut a nyál a számban.
-   Ó, értem. - nyelek egyet.
Akkor ennyi volt...?
-   Tényleg fel akarsz mondani? - kérdezi halkan. Vissza rántva engem a valóságba.
Felnézek rá, de azt kívánom, bár ne tettem volna.
Olyan elveszettnek tűnik... És szomorúnak.
Így is nehezen fogom vissza magam, hát még ha ilyen bánatos kiskutya szemekkel néz rám.
-   Nem tudom, Dean...- mondom végül fújtatva.
-   Szeretném ha maradnál! Nélküled a bár sem lenne már ugyan olyan. És egyébként is, jelenleg nem is én vagyok a főnök. - mondja nevetve. - És kétlem, hogy Izzy elengedne téged! - mosolyog rám.
-   Te elengednél? - kérdezem halkan. Csak úgy kiszaladt a számon...
-   Soha! - vágja rá azonnal. Gondolkodás nélkül. - Lehet, hogy most kilépek azon az ajtón, de soha nem fogok lemondani rólad! - mondja azon a bársonyos hangján. - Nem tehetem...- kezdi, szeme elgyengül, hangja csupán egy sóhaj. A szívem a torkomba ugrik. Lélegzet vissza fojtva várok — Szeretem, hogy a hajadnak mindig rózsa illata van. - fejezi be suttogva.
Ezerrel ver a pulzusom, mikor közelebb lép, lehajol hozzám, és a fülem mellett belefúrja az orrát a hajamba és mélyen beszívja az illatát. - Mmmhhm...pontosan erről beszéltem. - búgja a fülembe.
Azt hiszem a kanapéra olvadtam...
-   Dean...- lehelem.
-   Légy jó, Szöszi! - súgja még utoljára.
Teljesen leblokkoltam.
Nem tudok megszólalni, sem megmozdulni. Csak zakatoló szívvel meredek magam elé, míg Dean kisétál a lakásomból.
". -  Szeretem, hogy a hajadnak mindig rózsa illata van."
Szeret...engem?