Sweet Games

36.

Anyám azzal hagyta el a korházi szobát, hogy hoz valakit, aki segíteni tud rajtam.
Miért szorulnék egy orvos segítségére?
Szándékosan nem beszélek, nem azért mert őrült vagyok.
Fogalmam sincs, mire jó ez a játék. De túlságosan is fáradt vagyok ahhoz, hogy kielemezzem a történteket.

Csendben feküdtem a szobában, a kanapén. Nem olyan volt, mint más kórházi szoba. A régi pszichológusom rendelőjére emlékeztetett. Meghitt, békés, csendes.
Akár csak egy nappali.
Kanapé, tv, dohányzó asztal, komód és megannyi szobanövény. Mint egy luxus rehab.

Lehet arra lenne szükségem, egy elvonó kúrára. Mert a mostani állapotom olyan mint, mikor valakit próbálnak leszoktatni a drogokról.
És az én narkotikumom messze van tőlem. Nem láthatom, nem érezhetem, nem hallhatom őt. És az elvonási tüneteim kezdenek az őrületbe kergetni.

Számba vettem az életem, és rájöttem, hogy Colinnak igaza van. Nem hagyhatom, hogy Adrian győzzön.
Meg kell találnom a módját, hogy elmondjam Deannek, mi történt. Tudnia kell, hogy miért tettem azt, amit. Lehet, hogy ő már tovább lépett, de akkor is tartozom neki ennyivel.
És akkor talán elmúlik ez a mérhetetlen nagy bűntudat, ami mardossa a lelkem.

Az ajtón halk kopogás hallatszott. Biztos az orvos. Nem bajlódtam a válasz adással, úgy is bejön, ha akarom, ha nem.
Az ajtó kinyílt, majd halk kattanással be is zárult.
Nem mozdultam. Maradtam befordulva a kanapé párnái felé, háttal az ajtónak.
Furcsa érzés kerített hatalmába. A levegő megváltozott körülöttem.

Minden zsigerem, minden porcikám remegni kezdett. A szoba hirtelenjében túlságosan is ismerős illattal telt meg.
Biztos csak képzelődöm.
Vártam, hogy a doki megszólaljon. De nem tette.
Csak a léptei hangját hallottam. Erős és magabiztos dobogás.
A kanapé jobb felöli fotelben foglalt helyet. Pont a fejem mellett.
Hallottam a lélegzetvételét, ahogyan erősen beszívja, majd az orrán át kifújja a levegőt. Az illata még erősebb, még intenzívebb lett, aztán halkan megszólalt.

-   Szia...

A világ egy pillanatra megszűnt létezni, mert olyan volt, mintha... De az képtelenség...
Nem mertem moccanni sem. Még levegőt is elfelejtettem venni.
Nem lehet... Biztos csak álmodom...

-   Tudom, hogy ébren vagy.
A hang egyre csak erősödött. Karcos, mély bariton, amit hallani számomra olyan, mint egy csoda.
Ez a hang kísértett álmaimban, ez a hang suttogta a legszebb dolgokat a fülembe. Ez a hang izzította a parazsat a testemben, míg végül soha nem szunnyadó tűzzé lobbant.
Az agyam bekapcsolt, és suta mozdulatokkal, de azonnal felültem.
És itt volt...
Valóban itt volt.
Nem képzelődtem.
Fekete pólóban, farmer dzsekiben, sötét nadrágban, karikás szemmel, mogorva nézéssel...
-   Dean...- lehelem ki a nevét.
Mintha csak egy látomás lenne.
- Szia Jessica...
Nincs becézés, nincs Szöszi, csak simán Jessica...
Engem figyel. Érzem, ahogy a szemeivel körbe járja az arcom, majd a testem. A levegő zihálva szökik ki belőlem, pánik fog el egy pillanatra.
Hogy lehet itt? Miért jött? Mi van, ha Adrian megtudja? Bántani fogja őt...
De Istenem... itt van.
Itt ül előttem. Beszél hozzám. Érzem az illatát. Újra láthatom a borostyán színű szemeit, markáns állát, amit olyan erősen szorít össze, hogy szerintem mindjárt eltöri.
Dühös, és minden oka meg van rá. De még is itt van. Én pedig alig kapok levegőt.
Mert annyira hiányzott, hogy majd bele pusztultam.
És hál Isten, egy karcolás sincs rajta. Szóval Adrian legalább ezt betartotta az egyezségünkből.
-   Tudom, hogy nem beszélsz mostanság sokat, de azért egy "hellót" megérdemelnék, nem gondolod!?
A hangja... Egek, mennyire hiányzott a mély, búgó hangja. Lágyan körbeölel, megmelengeti a hideg, élettelen lelkem.
Benedvesítem az ajkam, és köszörülök a torkomon. De a hangom így is csak egy szánalmas kis fuvallat.
- Szia...
Dean lehunyja a szemét. Nem tudom, hogy a hangom volt rá ilyen hatással, vagy valami más, de mikor újra kinyitja, még dühösebbnek látom.
- Mi van veled, hm? Fegyveres őrök a házatoknál? Mi a fenébe keveredtél bele?
Most a hangja hideg, kemény és számon kérő. Ez eltapossa azt a maradék, nyomorult kis reményt is bennem.
A lábaim magam alá húzom, és a kanapé túl felébe húzódom. Nem tudom miféle sötét burokba löktem magam az elmúlt napokban, de most százszor rosszabb.
Mert nem látom a gyengédséget Dean szemében. Azt a csillogást, ami mindig is ott volt, ha csak rám nézett.
Most nincs semmi. Üres...
- Válaszolnál végre? - kérdezi halkabban.
Nem tudtam. Úgy éreztem, hogy semmin sem változtat, ha most beszélek. Dean soha nem fog megbocsátani nekem.
Ő már nem az én Dean-em... Valaki másé...
- Nem hiszem el, hogy azok után, ahogy elmentél, nem vagy képes válaszokat adni nekem! - csattan fel. - Ezért utaztam át a fél országot? A picsába is már!
A fotel karfájára csap a tenyerével, amitől megijedek, és összerezzenek.