Sweet Games

16.

****Napjainkban****

Verejtékben izzadva ébredtem fel. Az első közös éjszakánk kísértete újra rám talált. Pedig azt hittem, már kiüldöztem magamból ezeket az emlékeket.
Tavaszi lágy szellő fúj be a nyitott ablakomon, ami némileg segít lehűteni a felhevült testemet.
Megint eljött ez a nap.
Március 25.
Hivatalosan is az utolsó húszas évembe léptem.
Számba vettem az életem jelenlegi álláspontját.
1. Idén lesz öt éve, hogy felpakoltam a cuccomat, és eljöttem Vermontból. A szüleim azóta sem kerestek. Mára már nem is érdekelnek.
2. Van egy mesés lakásom, jó munkám, és van egy csodálatos legjobb barátnőm. A főnököm... Nos, az egy pöcs. De ezt már az elején is tudtuk.
3. Fél éve feküdtem le Deannel, khm...először.
4. Három hónapja hagyta azt az undormány levelet az ágyam melletti kis asztalon.
5. ....
Nos ez elég szánalmas.
29 éves vagyok, és az életem egyetlen perce se mondható izgalmasnak.

Sóhajtva kászálódtam ki az ágyból. Utáltam a hétfőket. A mai sem volt kivétel. Pedig dolgoznom sem kellett. Izzy fantasztikusan vezette a bárt. Már két új állandósunk volt, Nick, aki csak gyakornokként kezdte, és Ashley.
Álmosan és kótyagosan csoszogtam a konyhámba, hogy megihassak egy kávét. Szívesebben bújtam volna el a takarók közé, hogy ne kelljen a mai nappal foglalkoznom.
Semmi kedvem nem volt, hát úgy nagyjából semmihez...
Egyszerűen csak tompa voltam.
Tippelhettek, hogy ez mióta tart...
Na mindegy...
Ahogy elkészült a kávém, kopogtak az ajtón.
-   Megyek!
Ajtót nyitottam és egy forgószél sebességével robbant be a barátnőm a lakásomba.
-   Jóó reggeeelt! - Kiált, és egyenesen a konyhába megy.
Előkeres egy tálkát, gabonapelyhet önt bele, majd a hűtőből ki veszi a  tejet, és jól nyakon önti.  Közben megállás nélkül mondja a magáét.
-   Képzeld ma ultra hangra megyünk, de előtte be akartam ugrani hozzád. Hogy meg nézzem, hogy vagy. Tegnap a kis Miára vigyáztunk. Uram Isten, Jess látnod kellett volna. - nevetgél teli szájjal. - Dominic próbálta megfürdetni, de a kiscsaj olyan cserfes, elfutott előle. Dom elkáromkodta magát, és Mia meztelenül futkározva kiabálta, hogy baszki,baszki,baszki.
Elmosolyodom, ahogy hallgatom őt.
Isabelle megjárta tavaly a poklot, mikor az a szemét exe megtámadta őt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Az egyetlen ember, aki a világot jelenti nekem, lélegeztető gépre volt kötve három napig. De hál Istennek, amilyen makacs, nem adta fel.
Azt hittük nyomot hagy benne. Hogy terápiára és hasonló dolgokra lesz szüksége. De hát ugye, Isabelleről beszélünk... Mire eljött a karácsony Izzy újra a régi volt.
Hiába aggódtunk érte, és higgyétek el, nem én voltam a legrosszabb. Dominic nem mozdult mellőle. Szó szerint. Egy hónapig nem volt hajlandó elmenni dolgozni, csak, hogy Izzy mellett lehessen. De Isabelle csak azt hangoztatta, hogy nem az a dolog fogja meghatározni őt.
Ők ketten olyan rohamosan és vissza fordíthatatlanul estek szerelembe, hogy élmény volt testközelből nézni az egészet. És most boldog. És nem mellesleg, babát vár.
Szóval nagynéni leszek. Juppí!
-   Miért vagy ilyen csendes? - kérdezi újra teli szájjal.
Én a konyha pult mellett támaszkodva kortyolgatom a kávémat, az orrom alatt mosolyogva.
-   Eszem ágában nem volt félbe szakítani, ezt a monológot. - kacsintok felé. - Szóval dokihoz mész?
-   Igen, ha minden jól megy, ma megtudhatjuk, hogy kisfiú vagy kislány lesz. - vigyorog.
-   Te mit szeretnél?
-   Nem is tudom, még ezen nem gondolkodtam. Én csak...azt akarom, hogy egészséges legyen. - csuklik el a hangja.
Hát igen. Ez van mostanában. A nap bármelyik percében rátör a sírás.
-   Jaj, el ne kezdj sírni nekem.- elfoglalom a széket mellette. - Ma nem dolgozol?
- Nem. - szipogja. - A doki látogatáson kívül az egész napot szabaddá tettem. Csak a tiéd vagyok! - mondja, immár mosolyogva.
- Ne már, Izzy! Mondtam, hogy nem akarok semmi különlegeset csinálni a mai napon. - nyögök fel frusztráltan.
Egész múlt héten nem hagyott békén.
- De hát, szülinapod van! Nem fogom hagyni, hogy itt gubbassz egyedül a lakásodban. Elviszlek bulizni!
- Terhes vagy. - mutatok az egyre jobban gömbölyödő pocakjára.
- És? Attól még elvihetlek vacsorázni, vagy valami.
- Izzy, tudod, hogy érzek a születésnapommal kapcsolatban.
- Istenem, Jessica! Ne legyél már ennyire búskomor. A szüleid komplett idióták, amiért úgy viselkedtek veled. Az meg, hogy azóta sem keresnek, az ugyan ezt bizonyítja. Fiatal vagy, gyönyörű, és imádnivaló. Élj egy kicsit!
Magyarázza levegőbe emelt kézzel.
- Tudod, annyira örülök,hogy az életem része lettél. - vigyorgok rá.
- Mellesleg pasiznod sem ártana egy keveset. - motyogja az orra alatt.
- Hohó, na persze! Nincs az az Isten, hogy én még egyszer férfival kezdjek! - morgok.
- Szóval akkor leszbikus leszel? - kérdezi röhögve.
- Dehogy! Csak nem akarok...
- Hjajj, tudom. Ugyan az a história. Hányszor mondjam neked, hogy Dean egy idióta, amiért csak így itt hagyott téged? -sóhajt.
A neve hallatán összeszorult a torkom.
Izzy csendben nézi az arcom. Fürkészi, mit tud kiolvasni belőle.
- Hiányzik? - kérdezi, kis csend után.
Pfff, hiányozna, ha nem tudnál levegőt venni? Mind tudjuk a választ...
- Nem. - jön a hazugság.
Olyan jól tudom leplezni a szenvedésem, hogy az már fel ér egy Oscar díjjal. Egyetlen eset volt, mikor nem bírtam tovább, és Izzyhez rohantam. Egy héttel azután, hogy Dean lelépett.
Mert egészen addig abban a hitben ringattam magam, hogy vissza jön. És akkor tudatosult bennem, hogy nem fog...
- Tudod, nekem hazudhatsz, de magadat nem tudod becsapni. - mondja kedvesen. - Egyébként, szerintem Dominic tudja, hol van.
Kis híján megfulladtam a kávétól. Köhögve kaptam egy szalvéta után.
Mi van?
- Még is honnan tudná? - köszörülöm a torkom, hogy a szúró érzés elmúljon.
- Múltkor elcsíptem egy telefon beszélgetését, és tuti biztos, hogy vele dumált. Rákérdeztem, de persze tagadta. A kis lüke, fogalma sincs, hogy kell hazudni. - kuncog.
Az igazság az, hogy majd megvesztem azért, hogy tudjam merre jár, mit csinál, kivel van.
Erővel kellett vissza fognom magam, hogy felvegyem a telefont és felhívjam, vagy írjak neki, csak, hogy megbizonyosodjam jól van, és halljam a hangját.
De nem tettem. Sosem.
Szó nélkül lelépett. Itt hagyva engem, egyedül. Azok után...
Ő volt az egyetlen ember, akinek megnyíltam az otthon történtek után. Az egyetlen férfi, akit közel engedtem magamhoz, négy kibaszott év után. Ő meg eltűnik.
Fájt, kurvára szétszaggatott belülről.
- Kiszedhetem belőle, ha akarod...- próbálkozott.
- Nem! Nem akarok tudni róla! - hazugsááág.
Izzy sóhajtva elengedi a témát.
- Oké, akkor szedd össze magad! Azóta nem ismerek rád, hogy elment. Ne mondd, hogy az az egy alkalom ennyire egetrengető volt...- forgassa a szemét.
Lebuktam...
Nem voltam egészen őszinte a barátnőmmel, és ez nem szép tőlem.
Izzy csak arról az egy bizonyos éjszakáról tud. Nem tudja, hogy utána jó pár alkalom volt, hogy a főnök és én összemelegedtünk. Hogy minden alkalommal a szívem egyre közelebb került hozzá. Hogy annyira vágytam rá, hogy nem tudtam nemet mondani neki.
Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, mikor Izzy korházban volt. És felgyújtotta olyan érzelmek hadát bennem, amiket még csak hírből sem szabadna ismernem.
Főleg nem iránta.
De ez most már úgy is mindegy, nem igaz?
- Össze vagyok szedve. - fintorgok.
- Oké, akkor délután kettőre itt vagyok. - csapja össze a tenyerét.
És amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik.
Én pedig újra egyedül maradtam. És ez jó...azt hiszem.
Leheveredtem a kanapéra a maradék kávémmal, és bekapcsoltam a tv-t. Biztos csak a megszokás volt az, ami az ujjaimat irányította. Semmi más, mert pár perc múlva a Jóbarátok főzenéje szólalt meg, én pedig elmerültem az emlékekben.
**
- A francba, Szöszi! Mit kellett volna tennem? Nyíltan kijelentetted, hogy nem akarod, hogy mások megtudják, azt ami köztünk történt! Honnan kellett volna tudnom, hogy azt akarod maradjak veled reggel? - kiabálja idegesen. Haját tépi, és úgy néz rám, akar egy fenevad.
- Ez akkor sem azt jelenti, hogy az első dugás után lelépsz! Legalább felhívhattál volna, Dean! De azóta kerülsz, mint a pestist. - kiabálok vissza.
- Ezt akartad, nem?
Nem, de neki ezt nem mondtam el. A büszkeségem romba dőlt, mikor reggel egyedül ébredtem. És nem vagyok hajlandó újra átélni azt a borzalmat.
- Hiba volt, amit tettünk. Felejtsük el! - motyogom lehajtott fejjel. Eszem ágában sincs ránézni. Tudom, hogy ha bele néznék a szemébe, ott folytatnánk, ahol abba hagytuk.
- Miért csinálod ezt? Egyik percben közel engedsz, aztán meg nem! Teljesen ki készítesz, Szöszi! - hadarja.
- Akkor jobb is, ha maradunk a formaságoknál...
- Mi van?
- A főnököm vagy, Dean...
Merev testtartással állunk egymással szemben. Harcot vívunk, csak nem tudom, hogy egymás ellen, vagy egymásért.
- Jessica
Fájdalmasan nyögi ki a nevem, nekem pedig elszorul a mellkasom. Tipródok az irodája közepén, próbálom eldönteni, hogy mi lenne a helyes döntés.
Ha az eszemre hallgatok, most lezárom, és kiballagok innen, felemelt fejjel, és némi önérzettel. Ha a szívemre... Akkor a karjaiba vetem magam.
Mert azóta az este óta oda vágyom. Az erős, izmos karjai közé,hogy újra belem temetkezzen. Halljam a vágytól fűtött nyögéseit, hogy a nevemet hörgi a fülembe, miközben eszelős tempóval kefél hátulról.
- Mennem kell.
Győzött a józan ész...
- Ha ezt akarod...- vádló a hangja. Tudom miben reménykedett. De nem adhatom meg neki, és azzal, hogy lelépett reggelre, ő sem biztos, hogy meg tudja adni nekem azt, amire szükségem lenne.
- Holnap találkozunk!
**