Sweet Games

20.

-   Izzy, kérlek! Nem kell takarítanod! - morgok az orrom alatt. Ahogy visszaértünk a temetőből, Isabelle neki állt mosogatni, elpakolni, a szemetet kivinni. A Szöszi csendben segített neki.
-   Szeretnék segíteni, mi lenne ha hagynád?
Sóhajtok. Ezt a csatát úgy sem nyerem meg.
A búcsúztató... Hogy is mondjam... Megható volt. És fájdalmas. És nehéz. Olyan rohadt nehéz.
A barátaim végig ott álltak mellettem. Isabelle Dominicba karolt, és győzte törölgetni a könnyeit. Szegény lány nem is ismerte a nagyit, de úgy sírt, mintha legalább a saját nagymamája halt volna meg. Tudom, hogy miattam. Mert ennyire fontos vagyok neki. Nekik.
És ez csak akkor tudatosult bennem.
Nem csupán ismerősök vagyunk...Rajtuk kívül nincs senkim.
Jessica a bal oldalamon állt. Míg a tiszteletes mondott pár szót, nem is értünk egymáshoz.
De mikor a nagyi urnáját elkezdték a földbe engedni, egyetlen könnycsepp lehullott az arcomon, azonnal letöröltem, és mikor vissza engedtem a kezem, hogy újra zsebre vághassam, a Szöszi az ujjait a kezemre simította.
Úgy éreztem, akkor fog minden kiszakadni belőlem.
A gyász, a fájdalom a nagyi halála miatt. Az érzéseim a Szöszi iránt. De sikerült leküzdenem őket.
Így csak álltunk kézen fogva, míg véget nem ért a búcsúztató.
Utána elengedte a kezem, és újra a "nem veszünk tudomást Deanről" játékot játszotta.
Szóval most itt vagyunk a nagyi házában.
Dominic a teraszon cigizik. A lányok pedig pakolnak.
Én meg, mint egy hülye járkálok fel-alá.
Nem számítottam arra, hogy nem egyedül leszek a búcsúztató után. Most lett volna az ideje annak, hogy kiadjak mindent magamból. De még sem tehetem.
Előttük nem.
Képtelen lennék rá.
-   Oké. Megyek rendbe teszem a vendég szobát addig. - motyogom. Legalább eltűnhetek egy időre a szobában, egyedül.
Sokat jelent nekem, hogy itt vannak velem. De azzal, hogy újra láttam Jessicát, nem csak a gyásszal kell megbirkóznom, hanem az összes többi érzéssel is.
Itt lebeg a fejem fölött. Es attól félek, hogy csak egy kis repedés kell neki, és az egész a nyakamba zúdul.
Csoszogva megyek végig a folyosón. Ólom nehéznek érzem a végtagjaim. Fáradt vagyok. Azelőtt egy tizenkét órás műszak után voltam ennyire kimerülve.
Bemegyek a szobába. Ablakot nyitok, hogy friss levegő járja át. Aztán a szekrényben kezdek kutatni. Ágyneműt és párnát dobok az ágyra.
Nem engedtem nekik, hogy azonnal vissza induljanak Asheville-be. Az a legkevesebb, hogy itt töltik az éjszakát.
Bár lehet, hogy nem volt jó ötlet. Jessica és én egy fedél alatt, a sok ki nem mondott dologgal együtt?
Ez katasztrofálisan is elsülhet.
-   Rendeltünk vacsorát, remélem nem gond. - mondja halkan Dominic. Az ajtó keretnek támaszkodva figyel.
-   Nem, kösz. Amúgy sincs itthon semmi kaja. - megvonom a vállam.
-   Hogy bírod?
Szikla vagyok!
-   Meg vagyok.
-   Ha akarsz beszélni róla...-kezdi.
-   Nem, de kösz. Egyedül is megbirkózom vele. Az anyám halálát is túléltem.- morgok az orrom alatt.
-   Most éppen nem erre gondoltam. Én Jessicára értettem.
Megáll a kezem a párna eligazgatása közben.
Na basszus...
-   Beszélned kellene vele. - folytatja, mikor látja, hogy nem reagálok.
-   Fogok, amint hajlandó lesz végig hallgatni.
-   Miért, hányszor próbáltad mióta itt vagyunk?
Az a lépcsőnél tett szánalmas "valami" nem számít igazán. Őszintén megijedtem a kifejezéstelen arca láttán. Nem láttam, hogy dühös lenne, vagy rosszul érezné magát, egyszerűen semmi. Egy jéghegy is kedvesebb lenne, mint Jessica.
-   Dean, tartozol neki egy magyarázattal. Főleg azok után, ami köztetek történt. - sóhajt.
-   Még is mit mondjak neki? - vicsorgok - Hogy mennyire hiányzott? Hogy mindennap egy kibaszott szenvedés volt, mióta eljöttem? Hogy semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy vele lehessek? - egyre hangosabban beszéltem.
Dominic becsukta maga mögött az ajtót.
-   Dean, miért nem mondod el neki mit érzel? - kérdezi halkan.
Miért nem? Hát ez kurva jó kérdés...
-   Nem lehet...- nyelek egyet.
Gombóc van a torkomban. A mellkasom szúr, és zihálok.
-   Oké, most teszek valamit. De ígérd meg, hogy nem fogsz bemosni egyet. - kezdi felemelt kézzel.
Pislogva nézek rá. Dominic lassan lépked felém, majd a vállamra teszi a kezét, és egyszer megpaskolja.
Az egyből kettő lesz, míg végül azon kapom magam, hogy magamhoz szorítom a haveromat.
Mint két testvér. Dominic hagyja, hogy halkan kizokogjam magamból a történteket.
Nem szól semmit, csak megveregeti a hátam.
-   Bocs. - motyogok, mikor kb tíz perc után elengedem.
Zavarban vagyok. A picsába is, itt bőgök, mint egy kölyök.
-   Ne kérj bocsánatot, haver! Azon csodálkozom, hogy eddig bírtad. - szomorúan néz rám. - Jobb?
-   Egy fokkal.
Még mindig ugyan azzal a szomorú tekintettel néz rám. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Ettől gyengének érzem magam.
-   Meg kellene nézni a lányokat. Még a végén nekiállnak rendezkedni a cuccaim közt. - krákogok.
-   Igazad van. Túl nagy a csend odakint. - elmosolyodik. -  Jössz? - kérdezi, mikor látja, hogy nem akaródzik kimennem a szobából.
-   Csak egy perc.
Bólint, és becsukja maga mögött az ajtót.
Azonnal berohanok a fürdőbe és rázárom az ajtót. Levetkőzöm, megnyitom a zuhanycsapot, beállok a forró víz alá, és lekuporodom a sarokba.
Remélhetőleg a csobogó víz hangja elnyomja a torkomból feltörő zokogást.
Utoljára akkor sírtam ennyire, mikor az anyukám meghalt. Ennek húsz éve már.
De itt, egyedül a bepárásodott zuhany ajtó mögött, kiadhattam nyugodt szívvel a fájdalmam.
Addig sírtam, míg el nem fogyott a meleg víz...