Sweet Games

5.

** Két évvel korábban**

Hát ez a nap is eljött, újra.
Március 25.
A születésnapom. A huszonhetedik.
Örülnöm kellene? Lehet.
Meg kellene ünnepelnem? Talán.
De helyette összerándul a gyomrom, ahogy a laptopom előtt ülök, és nézem anyám e-mailjét. Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy felhívjon...
Ugye, milyen kedves?
A lánya két éve eljött otthonról, és ő azóta csak ezen a jeles napon hajlandó jelentkezni.
Fáj? Kicsit.
Zavar? Azok után, ahogy eddig mindig, mindenről tudni akart. Nem.
Csalódtam? Igen.
Azt hittem, ha eljövök otthonról, belátja, hogy túl szigorú volt velem. Esetleg hiányolni fog, és mindent megtesz, hogy vissza menjek Montpellierbe.
Ehelyett két éve csak is ezen a napon ír nekem egy hosszú e-mailt.

Jessica

Boldog születésnapot! Már két éve, hogy játszod ezt a sértődött kisgyerek szerepét. Huszonhét éves lettél, nem gondolod, hogy ideje szembe nézni a tetteid következményeivel?
Az apád sikeresen eltusolta az ügyet, semmi oka annak, hogy elbújj kitudja hol az országban.

Eltusolta, mi? Nem volt semmi, amit el kellett volna tusolni! És a fenébe is, mi az, hogy nem nézek szembe a következményekkel?
Mikor kiderült a dolog, én felvállaltam. Csak éppen az nem, akiről azt hittem, hogy teljes szívéből szeret. Elárultak, becsaptak és összetörték a szívem.

A héten egy csodálatos tengerparton nyaralunk. Paul egy egész part szakaszt kibérelt kettőnknek. Te is imádnád.

Most komolyan? Biztos imádnám nézni, hogy anyám az aktuális huszonöt éves kő gazdag pasijával enyeleg a francia Riviérán.

Küldenék neked ajándékot, ha tudnám a címedet. Miért nem jelentkezel? Aggódom érted.
Ölel, anya!

Ennyi. Semmi hogy vagy, hiányzol, szeretlek. Csak, hogy aggódik. Még is mennyire aggódhat a tengerparton?
Gyűlöltem őt. Azt meg jobban, hogy nem kellene olvasnom az évi egy szánalmas levelét, még is megteszem. Mert titkon abban bízom, hogy talán az idő megváltoztatja. De mindig csalódnom kell.
Az apámtól sem üzenet, sem e-mail, semmi.
Sírás fojtogatja a torkom, de nem hagyok a könnyeknek utat. Most már új életem van.
Vannak barátaim, imádom a munkámat. Teljesen, és tökéletesen megvagyok.

****

Izzy nem hagyott békén, amint megtudta, hogy ma van a szülinapom. Elhívott vacsorázni, a desszertre kaptam egy szál gyertyát, amit el kellett fújnom és kívánni.
- Ha itt végeztünk, beülünk a bárba inni egyet. - csapja össze a tenyerét.
- Szabad napunk van, mi a fenének mennék a Dean's-be még ma is?
Ahogy sejtettem, Izzy tökéletesen megtalálta a helyét a bárban. Dean bele egyezett,hogy egy műszakokat vigyünk. Szerettem a barátnőmmel dolgozni, és mostanában a főnökünk is elég elviselhető lett.
Van egy halvány emlékem a tavalyi Függetlenség napjáról, de nagyon nem szerettem volna jobban felidézni.
Álmaimban kísértett, villódzó képekként jelent meg, ahogy Dean olyan közel áll hozzám, mint előtte soha, és a kezem fogja.
- Mert születésnapod van, és ünnepelni fogunk! - megfogja a kezem az asztalon.
Ha így folytatja tovább, elfogok érzékenyülni...
- Jó, legyen!
- Mi a baj? Jaj, ugye nem kaptál megint olyan rémes levelet az anyádtól?
Izzy ismeri a múltam, legalább is a nagyrészt. Csak azt az apró dolgot nem említettem, ami miatt eljöttem otthonról.
- De igen...- sóhajtok, és utálom, hogy ez a szarság elrontotta a kedvem - Most éppen a francia tengerpartról.
- Sajnálom, Jess!
Izzy nagyszerű barát, mérhetetlenül szeretem őt. Olyan, mintha a testvérem lenne. Számomra csak is ő van ebben a városban.
- Ne tedd, én sem teszem! - legyintek, és lenyelem a gombócot, ami a torkomat fojtogatja.
- Ne is beszéljünk erről! Nem akarom, hogy szomorú légy. - kedvesen mosolyog.
- Inkább mesélj, mi a helyzet Mr. Tökéllyel? - terelem a témát.
Izzy egy éve jár egy bizonyos Hunter Davisszel. Az a pasi egy díszfasz, öltönybe csomagolva. Már akkor riadót fújt a hatodik érzékem, mikor először bemutatott neki. Pontosan olyan gazdag ficsúrnak nézett ki, mint amilyenekkel felnőttem. Valami befektető cége volt az apjának. Londonból jött, és azt hiszi, hogy mindenkit lehengerel a flancos, angol akcentusával. De én átlátok rajta.
Fél éve nyaggatja Izzyt, hogy költözzön vele össze. Az én barátnőm persze, hallani sem akar róla. Azok után, amin az anyjával keresztül mentek, nem is csodálom. Az apja kitette őket a házából, mikor Izzy három éves volt. Az anyja egyedül nevelte fel.
- Csak a szokásos. - sóhajt gondterhelten.
- Még mindig nem hagy békén az összeköltözéssel?
- Nem, és már az idegeimre megy vele. Szeretem őt, de nem akarok kapkodni. Olyan jó most így, neki is meg van a saját lakása, és nekem is.
- Beszéltél vele erről?
Belemártja villáját a brownie-ba és a szájához emeli az édességet.
- Persze, de hajthatatlan. - nyámmog.
- Tudod, hogy mi a véleményem erről.
- Igen, tudom. - megforgatja a szemét.
Őszinte akarok lenni vele, ezért is mondtam el az aggályaimat Hunterrel szemben. A pasi nyálas üzenetekkel bombázza a nap minden percében. Néha szó nélkül megjelenik a bárban, ha Izzy épp dolgozik. Úgy akaszkodik rá, mintha arany tojást tojó tyúk lenne.
De lehet, hogy nekem nem kellene ítélkeznek az ilyen emberek felett. Valaha én is ilyen puccos közegben mozogtam. Megtanultam, hogy sokan bármire hajlandóak, csak, hogy fenn tartsák a társadalmi ragjukat. Lehet, hogy Hunter is csak az apja nyomására lett ilyen pöffeszkedő faszkalap?
De szereti a barátnőmet. Legalább is én ezt látom, és amíg ez így van, addig szemet hunyok a túlzott tökéletessége ellen.