Heartbreak girl [l.h.&d.o'b.]

10

Másnap aztán tesi órán megismerkedtem egy lánnyal, Victoriaval, ugyanis a tanárnő vele osztott be. Szóval ezúttal is bővült a csapatunk. Az ebédlőbe is magammal ráncigáltam.
- Srácok, ő itt Victoria...
- Holmes - fejezte be Mikey, majd újra belemélyedt a telefonjába.
- Igen - hajtottam le a fejem, de ahogy láttam, ő is, és Vic is kényelmetlenül érezték magukat.
- Michael és Vic együtt voltak - magyarázta Raven, akit szokás szerint nem hatott meg túlságosan a dolog, miszerint a két érintett a köreinkben tartózkodik.
- Oh, én ezt nem tudtam. Ne haragudjatok! Nagyon sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak benneteket...
- Tudod mit? Igazából nem baj, lenne mit megbeszélnünk - nézett fel Mike, mire Vic nagyot nyelve bólintott. Szóval ők ketten átültek egy másik asztalhoz. Nagyot sóhajtva levágódtam Dylan mellé.
- Ez annyira ciki - túrtam bele a hajamba.
- Az lesz a ciki, ha folytatják, amit eddig csináltak - mondta Ashton.
- Mert?
- Ők amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban élnek. Most éppen utóbbi zajlott, de kész szappanopera az egész - válaszolt Raven, majd lesmárolta Willt. Tipikus Raven.
- Kéne már nekem is valami csaj után néznem - sóhajtotta Calum, miközben árgus szemekkel figyelte a mellette csókolozó párt.
- Az nekem se ártana - értett egyet Ash, szóval ők is felálltak, és talán a lányöltöző felé vették az irányt, ha jól értettem. Raven és Will továbbra is egymásba voltak gabalyodva, szóval tulajdonképpen ott maradtam Lukekal es Dylannel. Hú. Kemény mag.
- És ti? Ti nem akartok párt keresni? - nézett ránk Luke egy apró mosoly keretében.
- Nem - vágtuk rá szinte túlságosan is egyszerre Dylannel.
- Oh, szóval ti... - ráncolta össze a szemöldökét.
- Mi? Dehogyis... - válaszolt Dylan.
- Nekem más tetszik - kontráztam.
- Na és ki az? - mosolygott Luke még mindig.
- Az titok - kacsintottam. Luke megcsóválta a fejét, majd turkálni kezdett az ebédjében. Elég kínos szituáció volt, és jobbnak láttam lelépni, de az még gyanúsabbá tette volna a dolgokat, szóval maradtam a seggemen, és csak a csengőszó hallattán indultam meg, de akkor már Ravennel.
Egy elég húzós történelem óra következett. Mire kicsengettek, konkrétan vért izzadtunk. Ez pedig rányomta a pecsétet a hangulatomra, hiába volt péntek, hiába volt vége a hétnek.
- Hé, Liane! - hallottam meg Dylan hangját, miközben a szekrényembe pakoltam. - Én arra gondoltam, hogy ma is átjöhetnél, vagy elmehetnénk valahova, vagy valami. Nekem igazából mindegy, csak csináljunk valamit együtt... De persze, én nem kötelezlek rá, csak... - kezdett el megint összevissza beszélni.
- Dylan - néztem mélyen a szemébe, miután bevágtam a szekrény ajtót. Óvatosan a kezéért nyúltam, majd hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. - Nyugi - mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Hát ööö - kezdett el habogni, de nem foglalkoztam vele, beszéltem tovább.
- Már elígérkeztem Ravenéknek, mert megnézzük, hogyan próbálnak a fiúk. De este úgyis lépek, mert Raven megy Willhez, a fiúkat pedig valami buliba hívták, szóval estefele átugorhatok.
- Szuper. Nyugodtan gyere, nem kell szólnod, otthon leszek. Akkor majd este találkozunk. Szia! - darálta el, majd ő is arcon puszilt és szinte úgy rohant ki az épületből. Mosolyogva néztem utána.
- Na de hugi - hallottam meg aztán Calum dörmögős hangját.
- Mi az? - néztem rá angyali mosollyal és kiskutyaszemekkel.
- Á, felejtsd el, túl édes vagy, na meg Dylan is rendes gyerek - csóválta meg a fejét, majd átkarolta a vállamat. - Jössz velünk este bulizni?
- Az igazat megvallva pont az előbb ígértem meg Dylannek, hogy majd este átmegyek hozzá.
- Szóval dugtok? - vigyorgott kajánul, mire hasbacsaptam.
- Hülye. Dylan nem olyan srác - válaszoltam.
- Tudom, hogy nem olyan. Ha olyan lenne, szerinted engedném, hogy átmenj hozzá?
- Calum, te egy igazi bratyó vagy - bújtam aztán hozzá, miután föltette az előző kérdést. Nem is tudom, mi lett volna velem anyáéknál, ahol mégcsak nyoma sem volt ilyen tökéletes báttynak. Jut eszembe. Lassan felkéne hívni anyát, lassan az ideköltözésem óta nem is beszéltünk. Mondjuk szegény nem kicsit volt megsértődve, amikor megtudta, hogy el akarok tőle költözni, még pedig az általa úgy utált apámhoz. Sosem értettem, miért utálja apát, egyébként. Oké, megértem, nem működtek köztük a dolgok, elváltak. Tök oké, jobb volt ez így, mintha repkedő tányérak és örjöngő szülők között nőttem volna fel. 8 éves lehettem, amikor elváltak. Apa ugyan elköltözött, de ugyanolyan jó apa volt. Minden nap ő jött értem a suliba, és minden hétvégét nála töltöttem. 15 éves lehettem, amikor anya összejött Henrikkel, a mostani férjével, aki egyszerűen elviselhetetlen. Ráadásul valahogy sikerült megutáltatnia anyával apát, mert utána nem mehettem többet hozzá. Apa még a városból is elköltözött, és ide jött. Onnantól csak a Skype maradt meg nekünk. Aztán végre összejött Ann-nel, fél év után összeköltöztek. És rá 1 évre, vagyis most pedig költöztem én is. Abszolút jól jártam. Mondhatom, nem vagyok kíváncsi Henrik kiabálására. Kicsit igazságtalannak tartom, hogy anya van kiakadva, amikor én éltem több, mint 2 évig a drágalátós férjével, és engem fosztottak meg az apámtól, de hát mindegy. Legyen neki igaza. És az ember azt gondolja, hogy a középiskola a szívás, csak azért, mert mindenhol hierarchia uralkodik, és ha nem vagy menő, még csak a nevedet se tudják. Oh, igen. Mi úgy gondoljuk, hogy ezek a legnagyobb problémák az életben. Hogy a hatalmas Calum Hood nem tudta a nevünket, vagy hogy a jó tanulmányi átlagaink miatt vagyunk lúzerek. Pedig ez mind semmi, ahhoz képest, ami még később ér majd minket. Mind mániákusan felakarunk nőni, pedig nem kéne. Felnőttként az élet szívás. Így pedig ki kell élveznünk, amíg még felhőtlen tinikorunk tart. Mert állítólag ez a legszebb kor. Hát meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle.