Heartbreak girl [l.h.&d.o'b.]

27 + DÍJ

Persze, hogy azonnal felvettem, amikor Calum hívott. Úgy gondoltam, jelenleg ő fontosabb, mint Dylan kérdése.
- Hol vagy? - üvöltöttem szinte bele a telefonba. A vonal túlsó végéről zene hallatszott, majd végre megszólalt az én drága bátyám is.
- Minden oké, a nővéremnél vagyok. Sajnálom Liane, tudom, hogy szólnom kellett volna róla, de egyszerűen besokalltam, és muszáj volt lelépnem. Itt vagyok Malianál, kicsit összeszedem magam, és hazamegyek hozzátok. Anyáék szerintem tudják, hogy itt vagyok, azzal nem lesz gáz.
- Igen, tudják.
- Király, akkor...
- És a többieknek mit mondjak? - vágtam közbe.
- A fiúkkal beszélek, a többi nem fontos.
- Raven?
- A bálra hazaérek. Most viszont el kell köszönnöm. Majd írok, rendben?
- Persze - bólogattam, miközben a hangom igencsak elcsuklott. - Hiányzol. Szeretlek, Calum.
- Én is szeretlek, hugi! Puszillak - mondta, majd kinyomta. Pár percig még néztem a telefonomat, majd Dylanre néztem.
- Na? - kérdezte.
- A bálra hazaér - válaszoltam egy szomorú mosoly keretében. - Ne haragudj, muszáj volt felvennem.
- Semmi gond, teljesen meg tudom érteni. Amúgy sem volt fontos, amit kérdeztem.
- Na jó, fejezd be ezt! Minden, ami veled kapcsolatos, Dylan, az fontos a számomra, érted? - fogtam tenyereim közé az arcát. - És igen, leszek a barátnőd. Nagyon szívesen.

- Tényleg? - nézett rám csodálkozva, mire elnevettem magam, majd megcsókoltam.
Aztán a hét további része nagyjából így telt el. Suli után mentünk a kórházba Ravenhez, este pedig a fiúk átjöttek, és együtt dumáltunk Calummal. A suliban hét elején három dolog volt a téma: Raven balesete, illetve hogy a szuperdögös új csaj, aki ráadásul Calum húga, összejött a lúzer Dylannel (páran meg is szóltak minket, hogy ekkora gáz van Ravennel, mi meg képesek vagyunk most is boldogan turbékolni, khm, Luke volt az), na meg ha már Calum, akkor vajon ő hol van? Szerintem mindenkinek leesett, hogy elég mozgalmas hétvégénk volt. Na meg aztán elég furcsa volt végig menni úgy a folyosókon, egyrészt, hogy 2 oszlopos tag is hiányzott mellőlünk, másrészt pedig mindenki minket bámult, a szokásosnál is jobban. Az, hogy nyertünk a meccsen, senkit nem érdekelt, amin meg is lepődtünk. Miért csak velünk foglalkoznak?
De csütörtökön változás történt. Miután apa lerakott a suli előtt (ő lett az ideiglenes sofőröm), már indultam is volna be a suliba, de valaki rám kiabált.

- Na mi van Crane, már ide sem jössz? - A hang irányába fordultam, és legnagyobb ámulatomra Raven állt ott, természetesen tökéletes külsővel, lazán Luke kocsijának támaszkodva. Gyors léptekkel indultam meg felé, majd már a nyakába akartam volna ugrani, de megállított.
- Ezt még ne, kicsit még fáj az oldalam - magyarázta, majd hátradobta a haját. Tényleg baromi jól nézett ki, az ember meg sem tudta volna mondani, hogy balesete volt.
- Bakker Raven, mi az isten van? Kiengedtek?
- Saját felelősségre kijöhettem. Luke azt mondta, azt csinálom, amit jónak látok. Hát, ezt láttam jónak - rántotta meg a vállát, majd belém karolt, és elindult befelé. Szemét Luke, tudta, hogy Raven ki fog jönni, mégis tette az agyát, hogy nem ilyenkor kéne nyáladzanunk. Utálom a tagot, de komolyan.
- Ez szuper, de szerintem még pihenned kellett volna - ráztam meg a fejemet, de nem érdekelte. Hát, mondanom sem kell ismét kaptunk pár érdekes pillantást. Páran rohantak is Ravenhez, hogy megkérdezzék, hogy van, de ő csak kiröhögte őket. Valamilyen szinten igaza volt. Mindenki tudta, mi történt vele, mégsem volt senki képes arra, hogy bemenjenek meglátogatni.
Pár szünettel később, amikor megláttam Hemmot, azonnal letámadtam, hiába nem voltunk jó viszonyba.

- Hogy engedhetted meg neki, hogy eljöjjön suliba? - üvöltöttem le a fejét, mire ő csak jóízűen felröhögött.
- Nem hinném, hogy ez a te dolgod lenne - szemtelen vigyorral.
- Oh, igazán? - fontam össze magam előtt a kezeimet. - Hmm, köszönöm, hogy itt vagy, hogy itt vagytok, hogy szeretitek, és azt is köszönöm, hogy velem vagytok, és egyből jöttetek - idéztem gúnyosan a kórházban történt beszélgetésünket. Közelebb lépett hozzám. 
- Nem én vallottam szerelmet - morogta zavarba ejtő magabiztossággal. 
- Hát nem is én - nevettem fel.
- Remélem tudod, hogy ha nem lennél Calum hugija, na meg az én húgom legjobb barátnője...
- Akkor már megfektettél volna, vagy mi? - nevettem ismét gúnyosan. Az arcán látszott, hogy most tényleg dühös. - Amúgy is, ne akard, hogy az első beszélgetésünket is felidézzem, amikor is mondtál egy-két szép dolgot Ravenről. 
- Csak miattuk visellek el - sziszegte. 
- Ne aggódj, kölcsönös - forgattam meg a szemeimet, majd faképnél hagytam, de még visszafordultam. - Ja, és ma nem kell jönnöd este - kiabáltam vissza. 
- Ez furán hangzott, remélem tudod - röhögött ki.
- Baszódj meg, Hemmings! - válaszoltam ezúttal rá sem nézve.