Heartbreak girl [l.h.&d.o'b.]

39

Az utóbbi 3 hétben egy halom dologra rájöttem.
Ilyen például az is, hogy tudok keringőzni, Ashton viszont kevésbé.
Hayley is elmondta mi bántja: Ashton hülye viselkedése. Mármint, hogy egyszer tökre kedves vele, és úgy tűnik, akar tőle valamit, aztán pedig meghúz egy másik lányt, jobb esetben egy ágyban, és nem a suliban.
Bebizonyosodott az is, hogy érkezik a kis Hemmings. Luke tökre várja, és már Raven is beletörődött.
Remélem, a kis Hood viszont nem érzekezik egyelőre. Raven elég gyakran alszik a tesómnál mostanság, és nem éppen halkak, finoman szólva.
Vic és Mikey rekordot döntöttek, ilyen sokáig még sohasem voltak együtt, állítólag, ennek örömére Vicky szinte már ott lakik Michaeléknál.
Will (végre valahára) összejött Lizzel, és Trish is túllépett Luke-on: minden áldott szünetben a folyosó kellős közepén smárolnak az idióta Chaddel. Senki ne kérdezze, hogy találtak egymásra.
Az idő is kezdett hűsre fordulni, már nem indultam el itthonról bőrkabát nélkül.
Aztán van itt még valami: szeretem Dylant. Szerelmes vagyok belé.
Ezért is ijedtem meg kissé, amikor észrevettem, hogy mostanság nincs olyan jó kedve, mint amúgy.
És ha azt hittem, megúszok egy napot anélkül, hogy történne valami a suliban, hát tévedtem. És szokás szerint ebéd közben volt a mizéria, mint mindig.
Társaságunk szép nyugodtan üldögélt az asztalnál. Calum éppen matekházit írt Hayley segítségével, Raven a barátja mellett ülve, kivételesen csendben falatozott, és hasonlóan Luke-kal, a telefonját böngészte, Mikey és Vic éppen turbékoltak, Dylan és Ashton valami szuperkirály akció filmről beszéltek, jómagam pedig csak csendben figyeltem őket. Végül aztán felálltam, és inkább visszavittem a tálcámat. Ez a spagetti valahogy nem nyerte el tetszésemet.
De nem is én lennék, ha a tálcám leadását követő hirtelen megfordulásommal nem ütköztem volna neki valakinek. Ez a valaki pedig történetesen Luke volt.
- És már megint - vigyorodott el. Na igen, még év elején volt egy kávés akciónk, bár ezúttal nem öntöttem le semmivel. Farkasszemet néztem ragyogóan kék szemeivel, de nem igen tudtam állni tekintetét, így levettem a szemem róla. Arra lettem figyelmes, hogy az egész ebédlő elcsendesedik, és mindenki a bejárat felé nyujtogatja a nyakát. Oldalba löktem az akkor már mellettem álló Luke-ot, így ő is meglátta a kék bejárati ajtó előtt álló két alakot. Két rendőr volt az, illetve a diri és Amelia. Utóbbi pár pillanatig hevesen magyarázott és mutogatott a rendőröknek, akik aztán pár pillanat múlva megindultak. Ekkor már az egész ebédlő lélegzet visszafojtva, síri csöndben figyelte az eseményeket.
Mr. Waters lesápadt arccal igazította meg a nyakkendőjét, megköszörülte a torkát, majd a szájához emelte a kis hordozható mikrofonját (bárhol is jár az épületben, beszédét a hangszórókon a diákok hallhassák) és belekezdett.
- Chris McKenzie-t kérem ide kifáradni. A biztos urak magát keresik. - Mondanom sem kell, mindenki a narkósoknak becézett asztal társaság felé fordult. Chris is ott ült köztük. Igen, pontosan az a Chris, aki elől Luke megvédett. Egy ördögi vigyor keretében felállt az asztalától és szép lassan sétált a rendőrökhöz. Ott azután váltott velük pár szót, a következő pillanatban pedig a keze már a magasban volt. A zsaruk elkezdték motozni, majd megkérték, hogy ürítse ki a zsebeit. Chris vigyorogva (talán még büszkén is) vette elő azt a pár zacskó port. A rendőrök azonnal bilincset raktak a csuklójára, majd kivezették az ebédlőből.
- Én megmondtam - vigyorgott mellettem Luke. Oh hát persze. Egyszer Luke figyelmeztetett, hogy nem igen kéne a taggal lógnom. Szép kis sztori, nég hasba is térdeltem.
- Igazad volt - sütöttem le a szememet, visszagondolva az esetre.
- Persze, hogy igazam volt, az esetek 90 százalékában igazam van - kacsintott, mire én felnevettem. Egyszerűen nem volt kedvem most vitába szállni vele, túl jó passzban voltam.
Aztán a nap többi része unalmasan telt el. Voltam edzésen, de Dylan nem maradt velem, hanem csak a végére jött értem, amit furcsálltam is.
- Szia szerelmem! - köszöntöttem, amint behuppantam mellé a kocsiba, majd egy rövid csókban részesítettem.
- Sze... Szerelmem? Még so-soha... nem hívtál így - habogott, mire én csak elmosolyodtam.
- Akkor ma este itt alszol, igaz? - kérdeztem aztán, amikor már a házunk előtt álltunk.
- Igazából erről akartam veled beszélni. Nem tudok. Megígértem Willnek, hogy segítek neki... - vakarta meg a tarkóját, miközben a földet pásztázta. Áh, szóval hazudna?
- Miben? - fontam össze magam előtt a karjaimat. Dylan keze megállt, és totálisan elfehéredett. Aha. Rajtaütés.
- Hát izé... Tudod van ez a... Szóval fizikára az a csoportmunka... És megcsináljuk meg lehet filmezünk.... Tudod mostanában hanyagoltam szegényt... - habogott ismét. Emberek, mi ez, ha nem rajtaütés?
- Aha, értem. - Először úgy gondoltam, nem említem meg neki, és hagyom, hogy elslisszolja a hazugságát, de végül kibukott belőlem. - Mondjak egy vicces dolgot? Will nem is jár fizikára, úgyhogy ennél jobbat is kitalálhattál volna.
- Liane, én... - kezdett magyarázkodni, de valahogy nem voltam rá kíváncsi.
- Leszarom, oké? Azt csinálsz, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi egy másik hazugságra - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, majd a ház felé vettem az irányt. - Majd találkozunk - kiáltottam még oda, mielőtt bementem volna.
Bentről aztán kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy Dylan belerúg a kocsija kerekébe, majd valószínűleg szitkózodik, beül és elhajt.
Leroskadtam az előszoba közepén. Fel sem fogtam. Dylan épp most hazudott a szemembe. Most erre mit mondjak?
Idegesen a hajamba túrtam, majd engedtem a szemeimben összegyűlő könnyeknek, hogy végig folyjanak az arcomon.
- Liane? Minden oké? - jelent meg előttem Ann, majd meglátva, hogy tulajdonképpen az előszoba közepén ülve bőgök, azonnal leguggolt mellém és magához szorított. - Kincsem, mi a baj?
- Dylan... - szipogtam, majd újra heves zokogásban törtem ki. - Összevesztünk... Mert hazudott... Nem akarom elveszteni, én nagyon szeretem - szipogtam továbbra is, miközben az én drága mostohaanyukám megállás nélkül a hátamat simizte és a fejemet puszilgatta.
- Semmi baj, biztosan megoldjátok! - próbált csitítani.
Egy 20 perc után aztán összeszedtem magam és felvánszorogtam a szobámba. A mai programom is eldőlt asszem. A szobámban fogok fetrengeni, bömböltetem a zenét és kizárom a külvilágot.

#Calum szemszöge
- Mi van a hugival? - kérdeztem meg végül kétségbeesetten anyát, miután Liane sokszori próbálkozás után is kiküldött a szobájából.
- Nem akarta az orrodra kötni, de összekaptak Dylannel - sóhajtott, miközben az asztalra tette a magazint, amit olvasott.
- Mindjárt én is szétkapom a tagot... - szorítottam ökölbe a kezem meghallván a dolgokat. Nem tehetek róla, hiába bírom Dylant, azért a húgom boldogsága fontosabb.
- Calum, ne legyél gyerekes. Elég nagyok már, megoldják maguk is - szólt rám anya, mellesleg tök jogosan. Megforgattam a szemeimet.
- Tudom, de basszus. Az én húgommal ne szórakozzon senki. Nem engedem, hogy bántsák.
- Tudod, ilyenkor szörnyen büszke vagyok rád, és roppantul tisztelem benned az iránta érzett felelősségedet - ölelt át aztán anya a szavaim hallattán. Boldogan visszaöleltem, bár ez a méret különbség miatt kicsit szarul nézhetett ki. - Szeretlek, kisfiam!
- Én is szeretlek, Anya! - nyomtam puszit a fejére. Aztán megpaskolta a fenekemet.
- Na most akkor vidítsd fel valahogy!
- De hogyan?
- Szervezz neki programot estére! Tudod, hogy elakart menni arra a fúvös zenekari koncertre - ötletelt, mire aztán bevillant a kész terv.
Ugyan én már megígértem Ravennek, hogy elviszem vacsorázni, Ashton és Hayley pedig moziba terveztek menni, mert Hayley végre beleegyezett egy randiba, Vic és Michael meg valami wellness-hotelbe mentek kikapcsolódni, vagyis már mindenkinek volt előre leszervezett programja, egy emberünk még maradt. Tudom, lehet, nem a legmegfelelőbb, hiszen non-stop az egymás iránt érzett utálatukat szajkózzák, de egy próbát megér.
Én: mit csinsz este? [16:28]
Lukey🐧: baszom a rezet, mer? [16:30]
Én: lenne egy kérésem... [16:30]

#Luke szemszöge
Éppen kicseszettül unatkoztam, és egy új dalon dolgoztam, amikor a telefonom rezegni kezdett. Először úgy gondoltam, biztosan csak Bryana az, hiszen az elmúlt hetek folyamán gyakran bombázott üzikkel, amikre ímmel-ámmal válaszoltam. De aztán végül percekkel később meggondoltam magam, és inkább megnéztem. Amikor megláttam, hogy Calum testvérem írt, azonnal válaszoltam neki. És mire kért? A lehetetlenre. Bevallom először kurvára nem akartam megtenni, de végül valami miatt, talán kíváncsiság, mégis úgy éreztem, egy próbát megér. De nem a szokványos módon. Ha ilyenre vállalkozik az ember fia, annak adja meg a módját. Na meg amúgy is. Ha üzit írok neki, azt úgyse nézi meg. Más módszerhez kellett folyamodnom.

#Liane szemszöge
Miután mindenki elment otthonról, én pedig meguntam a zene bömböltetést, sorozatozni kezdtem. Még hozzá valami spanyol szart, amit még anno Zaynnel és anyuval néztünk rengetegszer. Juan Miguel szokás szerint adta a sármost, és rohadtul nem akart bevallani szegény Rosalindának, hogy nem akarja elvenni, és igazából Esmeraldat szereti. A vicc az, hogy amikor utoljára láttam, a cselekmény nagyjából ugyanitt tartott.
Egyszercsak kopogásra lettem figyelmes. De nem szokványosra. Mintha kis köveket dobálnának az ablakomnak. Tuti csak a sorozat. De megállítottam, és továbbra is hallottam. Neeem, biztosan csak a képzeletem játszik velem. Miért dobálná bárki kavicsokkal az ablakom? Ez nem egy romantikus film. Talán kezdek megőrülni. Mégis feltápászkodtam nagy nehezen és kinéztem. Luke állt ott. Meglátva arcomat elmosolyodott és abbahagyta a dobálózást. Visszabújtam a függöny mögé, hogy ne láthasson, és szám elé kaptam a kezemet. Te jó ég! Mi van veled, Hemmings?
Mivel nem úgy tűnt, mint aki utálatból jött ide, lementem és ajtót nyitottam neki.
- Azta. Elég szarul festesz - üdvözölt zsebre tett kézzel, angyalian mosolyogva. Magához képest elég elegánsan feszült ott az ajtónk előtt. - De még ez is jól áll - kacsintott, mielőtt még gúnyos mosolyra húzhattam volna a számat. Fenébe, túl jól ismer.
- Mit akarsz? Nem vagyok jó állapotban... - kérdeztem aztán meg tőle, de a válasz helyett közbevágott.
- Öltözz, Crane, elviszlek arra a koncertre.
- Hogy mi van? - tátottam el a szám. Ez nem lehet igaz. Ezt tuti csak álmodom. Valaki csípjen meg. Tuti begolyóztam.
- Jól hallottad.
Fogalmam sincs, miért fogadtam neki szót. De felvettem az egyik kedvenc fekete ruhámat, egy magassarkút, majd egy alapos arcmosás után be is szálltam Luke mellé, aki egyenesen a sulihoz vitt.
Na igen, ma van az iskola fúvós zenekarának magy koncertje, amit igencsak megszerettem volna nézni. Úgy terveztem, elrángatom magammal Dylant, de erről csakis Ann és apa tudott, tehát nem vágom, hogy jutott egyáltalán Luke tudtára az, hogy nincs ki elhozzon.
Mindenesetre nem bántam.
Kifejezetten jól szórakoztam, mind a koncert alatt, mind pedig a társaságában. Teljesen normális volt, kultúrált és humoros, de picit mégis hozta a bunkó formáját. Mégsem volt az a tipikus seggarc, aki szokott lenni. Elég sokat nevetett ő is, én is. Na de erről még mesélek.