Büszke voltam, de úgy éreztem volt is mire föl. Ha van valakid az életben, aki ennyire elfogadó veled szemben, és még a hibáidat sem látja az emlegetett rózsaszín ködtől, azt az embert tilos elengedni. Így érzek én is, hiszen megtaláltuk egymást Jaccel, és ha az életem múlna rajta sem hagynám csak úgy ezt elúszni. Séta közben elgondolkoztam az elmúlt hét eseményein. Ha valaki hallotta volna a gondolataim, azt hitte volna hogy szimplán bolond vagyok, pedig ez a rideg valóság volt. Két nappal ezelőtt teljes fél óra erejéig halott voltam, azelőtt pedig kiderült hogy nem is ember vagyok, hanem angyal, akinek a fiúja szintén az volt egykor. Nem kérdeztem még meg Jacet, hogy mit követett el, amiért elbukott, de nem is tervezem egyenlőre. Elég fájdalmas volt ezt szemtől szembe bevallani neki valaki másnak önmagán kívül, így nem szívesen rendítem meg a bizalmát. Ha már az angyaloknál tartunk, akkor úgy néz ki most az állás, hogy átváltozásom hamarosan befejeződik, hiszen elmúltak a fájdalmaim. Mióta Jace újraélesztett a medállal, csupán csuklóm az egyetlen kegyetlen fájdalomforrás életem bizonyos pontjain. Ha más nem, ez mindig emlékeztet majd, hogy én bizony már egyszer megjártam a poklok poklát is. Többször is elgondolkodtam, hogy mikor fogom elmondani neki, fejemben már jó párszor eljátszottam ezt a párbeszédet köztünk, és mindig ugyanott lyukadtunk ki. Jace mérges lett, csalódott bennem, én pedig összezuhantam, akármilyen szemszögből is néztem az eseményeket. Nem mertem felvállalni, legfőképpen nem most, mikor olyan jól kezd alakulni minden, így hát úgy gondoltam a legrosszabb megoldást választom. Próbálom addig egyedül kihúzni, ameddig csak tudom, aztán pedig rejtély hogy mi lesz, de egyszer ezt is megtudom majd.
- Min gondolkozol annyira? - hajolt közelebb, majd fülembe suttogva kérdezte. Kirázott a hideg egy pillanatra, de nem azért mert megijedtem, hanem mert közelsége mindig ilyen érzéseket vált ki belőlem.
- Semmin, igazán nem fontos. - szorítottam meg a kezét, majd eleresztettem egy őszinte mosolyt. Ismét a kis erdő szélén jártunk, ahol azon a majdnem tragikus estén Jace rám talált, és azóta egyáltalán nem félek már itt. Ugyanúgy jó érzés idejönni, én pedig nem fogom hagyni hogy bármi is elrontsa ezt az új, számomra ismeretlen érzést. Kicsit másabb volt vele idejönni, eddig mindig azért jöttem ide hogy egyedül legyek, de jót fog tenni nekünk ha a házon kívül máshol is kettesben töltünk egy kis időt.
- Szeretek idejárni, olyan megnyugtató a csend. - állt meg, majd neki döntötte hátát egy vaskos fának. Átéreztem, amiről beszélt, hiszen bennem is ezek a gondolatok fogalmazódtak meg. Próbáltam a rossz hülyeségeket elűzni, és arra koncentrálni, hogy kicsit mással is töltsem az időmet, mint az aggódással és önmagam marcangolásával.
- Ühüm. - hümmögtem, majd nem zavartatva magamat a piszkos, poros földtől, törökülésbe ültem. Jace felnevetett, majd fejét megrázva huppant le mellém. Kezemet megfogta, majd egy váratlan pillanatban elengedte, és elkezdett csikizni. Vinnyogó hangon kezdtem el nyeríteni, visítozni, de látszólag őt ez nagyon nem zavarta. Próbáltam kezét fékezni, de jóval erősebb volt nálam, így semmi esélyem sem volt. Hátamra feküdve visongtam tovább, és nem számított mit csináltam, nem akart elengedni.
- Kéh...érlek! - röhögtem tovább, mire abbahagyta, de mielőtt felültem volna, lefogta kezemet, és felém gördült.
- Varázsszó? - nézett rám szemöldökét felhúzva, és olyan édesen nézett ki, hogy kedvem lett volna ott helyben megcsókolni újra. Ehelyett gondoltam ha már ő is, akkor én is játszok egyet vele, és csalok isegy kicsit.
- Kapd be, Jace. - nevettem fel halkan, mire tekintete elkomolyodott.
- Rossz válasz. - szorította össze a száját, majd pólómat felrántva apró puszikkal lepte el a hasamat, amik irtó csikisek voltak, így újra vihogni kezdtem. Fel akartam állni, ami sikerült is elsőre, de Jace a bokám után nyúlt, és visszahúzott ölébe. Mikor azt hittem végre befejezte, ismét felhúzta felsőmet, és finoman megharapdálta itt-ott derekamat. Biztos, hogy ennek is nyoma lesz, de ez a pár már nem oszt, nem szoroz.
