Zavarodott voltam. Ha lehet, még jobban, mint eddig bármikor.
Felkeltem a földről. Pár másodperc erejéig még arról is megfeledkeztem, hogy hol voltam az imént, és arról, hogy hol kéne most lennem. Minden bizonnyal a fekete örvény mélyén, amibe nem is olyan régen belevetettem magamat. Figyelmesen tekintgettem körbe, végigpásztázva mindent magam körül, de semmi jellegzeteset nem találtam. Az erdő egy ugyanolyan fákkal tarkított, füves, göröngyös területén lehettem, ami nagyjából mindenhol lehetséges. Leporoltam farmerom térdét, és ott, ahol még maradék füvet találtam nadrágomon. Céltalanul indultam meg, csupán pár lépést mentem előre, mikor megtorpantam. Szerettem volna, ha ösztöneim vezérelnek, vagy csak úgy ráütésszerűen kapok egy kis jelet, hogy merre lehet az út kifelé, a vesztő mélyéből. Ezek az érzések, és jelek most szunnyadóban voltak, és csak kérdéseket hagytak maguk után. Olyan érzés volt, mintha hetedik, különleges angyali érzékemet lekapcsolták volna, és visszacsöppentem volna abba a normális, emberi világba, amiről régen azt gondoltam, oda tartozom. Már akkor sem voltam normális, sorsom el volt rendeltetve, ahogyan most is. Csupán számítanom kellett rá, hogy arrafelé terelődik ez a sors, ahol továbbra is életben maradok, még ha több, esetleg kevesebb szerencsével is.
Utat vágtam magam előtt. Kis színes, különböző színű bogyókkal tarkított bokrok keresztezték az utamat, vékony ágaikat félrehajtva indultam meg előre. Ez volt az egyetlen belátható irány, ahol reményeim szerint rálelhetek majd egy kisebb ösvényre, ami irtó sokat segítene jelenlévő szűkös helyzetemben. Tüskék, és szúrós tövisek álltak bele kézfejembe, ujjaimba, de ezeket egyáltalán nem éreztem, csupán láttam őket. Megrémisztett a tudat, és fel is vetett néhány kérdést bennem. Azt hittem, hogy álmodok. Még ha így is lett volna, hát bizony akkor sem lett volna szerencsés egy ismeretlen erdős rész közepénél megállni. Továbbindultam.
Tizenöt lépésnyire lehettem attól a fától, ahol legelőször magamhoz tértem. Nem tettem meg nagy távot, zajt sem csaptam magam után, mégis éreztem, hogy valaki meghallott. Hátam mögött mocorgást, és zajokat hallottam, amik a legnagyobb reményeim szerint is emberiek voltak. Szerettem volna megőrizni annyit a józan eszemből, hogy biztos lehessek benne, nem hallucinálok. Megfordultam, de több, különböző magasságú fatörzs végigpásztázása után sem találtam semmit. Ennek ellenére a hangok nem is távolabbról jöttek, hanem a mellettem lévő bokorból. Lábaim hirtelen megmerevedtek, és éreztem, ahogy kiver a hideg víz. Amilyen halkan csak tudtam, közelebb mentem, de amint megláttam a túloldalt, rögtön rám szegeződött két, nagy, mogyoróbarna szempár.
Kételkedni kezdtem magamban. Az, amit magam előtt láttam, nem más volt, mint egy kislány. Rövid, kantáros nadrágot viselt, mely nem csak kopott volt, de több helyen szakadt is. Lila, nadrágja alatt viselt kardigánját karmolások díszítették, cipője pedig egyáltalán nem is volt. Amint arcára emeltem tekintetemet, és szemeim elkalandoztak a barna boci szempártól, rögtön megértettem, hogy mit látok magam előtt. A kislány fejének két oldalán egy-egy copf díszelgett, amik olyan ziláltak, és kócosak voltak, hogy kifésülni is lehetetlenség lett volna. Halántékra emeltem tekintetemet. Egy nagy, véres lyuk volt ott, amely bőre szélét cikcakkosan hagyva tátongott, vért szivárogtatva maga után. Elmosolyodott. Hátrébb léptem két lépést, de mielőtt kifért volna a számon a sikítás, intett egyet, majd el is tűnt. Kézfejemmel homlokomat kezdtem el dörzsölgetni. Azt hittem tudom, mit látok magam előtt, de kételkedni kezdtem. Sosem láttam még halottakat ezelőtt. A gyerek igazán elevennek, és boldognak tűnt, annak ellenére, hogy ilyen állapotban volt, így egy idő után biztos lehettem benne, hogy már nem élt.
Visszafelé kezdtem el lépkedni, egészen addig, míg hátam neki nem ütközött egy vastag, rücskös fatörzsnek. Annak mentén csúsztam le guggolásba, majd magam elé meredtem. Gyomrom szüntelenül háborgott, de most megadta magát. Négykézlábra ereszkedtem, majd kiadtam magamból az egész reggelimet. Kezemmel hanyagul számat törölgettem, de mielőtt felállhattam volna, tekintetem az égre siklott. Sikítás szakított félbe. Kezeimet fülemre tapasztottam, majd a hátamra borultam. Tudtam, kinek, és minek a hangja ez, és azt is tudtam, hogy honnan jön. Segített irányt adni, viszont rezgésszintje olyan magas volt, úgy kúszott dobhártyám felé, mintha kiakarná azt szakítani. Először azt hittem, rögvest mellőlem jön, de aztán ahogy halkult el, úgy fedte fel igazi, valós jelenlétét. Megijedtem. Nem voltak már messze tőlem, és abban sem voltam biztos, hogy nem miattam jeleztek - e a többieknek. A három démon azóta sem tett le rólam, nekem pedig tennem kellett valamit, hogy végre így legyen. Már teljesen megfeledkeztem róluk. Ha nem hallom meg őket, esetleg nem találok valamit, ami emlékeimet visszatereli a szörnyű, irtózatos lényekre, biztos vagyok benne, hogy nem jutnak eszembe, még legalább egy pár napig. Ez volt az a pillanat, amelyiknek köszönhetően hivatalosan is visszazökkentem a valóságba.
Először csak percek múlva hallottam meg a többiek, válaszul adott morgását, alvilágba illő sikolyát. Tudtam, hogy sietnem kell, még ha nem is tudom mitévő legyek, akkor is muszáj leszek elmozdulni innen. A hang irányába indultam, lábaimat kényszeríteni kellett, hogy egymás elé tudjam rakosgatni őket. Az agyam, és a szívem most teljesen mást súgott, és én az oda felé vezető úton is alig tudtam kiválasztani, hogy melyiknek adjak igazat. Egyszer azt mondtam, mélyen legbelül, hogy muszáj leszek pontot tenni ennek a végére, abban igazam is volt, hiszen ez így nem élet. Félelemben lenni nem a legjobb dolog, de önként kézre adni magadat, talán az még rosszabb mint bármi más. A másik véleményem, talán még mélyebbről úgy hangzott, hogy fussak, ameddig csak meg nem kényszerülök állni, különben galibába fogok keveredni. Sajnos megint igazam volt, ennek ellenére ismét a rossz úton haladtam előre. Úgy tűnt, biztosra szeretnék menni, miközben bárki más tiszta szívből tudta volna az ellenkezőjét állítani.
Hirtelen megdermedtem. Lábam alatt valami furcsát éreztem, és ezt csak akkor vehettem biztosra, amikor megálltam. A talaj mozgott alattam. Húzódott, egy bizonyos irányba, mégpedig az onnan jövő hangok sem voltak szívderítőek. Egy fatörzs mögé bújtam. Lopva nézelődtem ki, majd egyre közelebb, és közelebb mentem. Szemeim majd kipattantak helyükről, mikor is végre megpillantottam azt, amit egész erdei kalandom során kerestem. Az örvényt. Azt az örvényt, amibe beleugrottam, és aminek egészen biztosan nem itt kellett volna kidobnia engem. Valami baj lehetett velem. Nem szívesebben választottam volna az alvilágot, mintsem a portál úgy vélte, nem vagyok alkalmas, és elég ördögi, hogy magába fogadjon. Nem értettem magamat. Ha tényleg úgy lenne, ahogyan azt szerettem volna, és maradt volna józan eszem, messziről elkerülöm ezt a helyet. El kellett volna, de most úgy tűnt tudom mit teszek, bár néha még mindig nem bíztam meg eléggé magamban.
Szememmel rögtön a három, életemre törő gyilkost kerestem, kiknek világító smaragd, és rubinvörös szemeit sehogyan sem akartam megtalálni. Viszont a Pokol Tüzének ennek védjegyében megtaláltam holttestét. Feje külön volt választva a többi részétől, a földet kékes vére tarkította végig. A démonok alapos munkát végeztek vele. Mindegy. Oldalra pillantottam, és közelebb merészkedtem a portálhoz. Az ég hirtelen sötétedni kezdett, és hidegebb lett egy pillanat alatt, ahogyan a nap megbújt a felhők felett. Kísértetiesebben hatott a helyszín, mint a legelső, végzetes találkozáskor. Felpillantottam. Hangokat hallottam, amik semmi máshoz nem voltak hasonlíthatóak, és éppen ezért hatottak olyan dermesztően. A látványra nem lehetett engem felkészíteni. Számon kiszaladt egy cifra káromkodás, minek a vége elhalkult állkapcsom remegése miatt. Több százan voltak.
A napot nem a felhők, és nem is más odavaló, égi jelenség takarta el, hanem több száz, vagy akár annál is több démon. Eddig még sosem éreztem ilyet. Az adrenalin végleg feladta a harcot, már nem száguldozott ereimben, lábam pedig megcsuklott alattam. Sosem hittem volna, hogy a félelemnek létezik ilyen erős, és határozott fajtája. De már elmondhatom magamról, hogy ezt is megtapasztaltam. Dübörögve, hangos morgásokkal értek földet. Nem találtam köztük a három kisebb, akár főbb vezért, amitől ugyan cseppet sem könnyebbültem meg, mert biztos voltam benne, itt vannak a közelben. Hívószavakat hallattak, és egy pillanat alatt kisebb-nagyobb csapatokra osztódtak. Üveges tekintettel meredtem rájuk. El kellett volna bújnom, vagy elfutnom, még ha nem is segített volna rajtam semmit, akkor is logikusabb lett volna, mint szemtől szembe lenni velük. A fa törzsénél megbújva adtam meg az első imát a mai nap, csak azért, hogy adasson meg nekem egy cseppnyi esély is. Nem tudom, hogy meghallgatásra találtak - e szavaim, ugyanis mint később kiderült, akkor már nem volt szükségem rájuk.
Először azt hittem, csupán szórakoznak velem. Gördülékenynek, és felkészültnek tűntek, én pedig ott voltam az orruk előtt. Nem vettek észre. Többször is átnéztek rajtam, különböző egyedek, mégis, egyik sem vett észre engem. Nem volt logikus, de még csak ésszerű magyarázat sem arra, amibe az imént belecsöppentem.
Tarkómhoz emeltem a kezemet, majd ujjaimmal masszírozni kezdtem hátul a nyakamat. Bemélyedést éreztem, majd szemöldökömet összehúzva tapogattam végig bőrömet tarkómtól a torkomig. Egy nagy, vastag csíkot éreztem ott, ahol semmi másnak nem kellett volna lennie. Mély volt, éppen elég mély ahhoz, hogy megtudjam érinteni húsomat. Undorodva rántottam el a kezemet, szívemben már a pánik, sűrű, ragacsos érzete dobolt.
Mi történt velem?
