Pár másodperc volt csak az egész. De életem egyik legszörnyűbb, és legfurcsább másodperceinek egyike. Már az elején el kellett volna húzódjak. Ellenkeznem kellett volna, és fel kellett volna villannia a második vészjelzőnek is az agyamban. De ez nem történt meg. Ehelyett csak ott ültem a kanapén, derekamon egy kézzel, fölöttem egy testtel, és ajkamon egy csókkal. És ezek tulajdonosa nem Jace volt.
- Te... - szívtam be a levegőt, amint a fiú ajkai szabad utat adtak nekem.
- Én... - kapkodta a levegőt, majd hangja elhalkult, mielőtt befejezhette volna. Szótlanul meredt rám.
Még mindig nem ment el mellőlem, még mindig nem vette el a kezét, csupán már nem volt szánk egymásra tapadva. Csupán ekkor vettem észre, hogy szárnya szinte betakar mindkettőnket.
- Ez így nem jó. - csuklott el a hangom, a szemembe pedig könnyek szöktek.
Már eddig is végig a sírás határán voltam. Most viszont jobban kikívánkozott, mint eddig bármikor máskor. Számat harapdálva meredtem a fölém tornyosuló fiúra. Még mindig nem mondott semmit. Magam mellé nyúlva toltam feljebb magamat a krémszínű kanapén, majd arrébb húzódtam. Mikor már a legszélén, szinte a sarokban ültem, Ethanre meredtem. Ő még mindig ugyanott volt, ahol az előbb még egymásba voltunk feledkezve. Jobban mondva inkább ő belém feledkezve.
- Ezt nem így akartam. - hangsúlyozta ki az így szót. Ezzel tudatta, hogy véletlenül se a szándékot nézzem semmisnek. Ugyanis az látszólag valóságos volt.
- Akkor hogy? Mondd el, hogyan akartad Ethan? - pislogtam ki két kövér könnycseppet. Hangom megremegett beszéd közben, amitől csak még szánalmasabbnak éreztem magamat.
- Nem tudom. - adta meg magát percek múlva. Egészen eddig néma csönd állt be közöttünk, ami kicsit sem volt kínos. Inkább volt fojtogató, és fullasztó.
- Menj el. - mondtam halkan, olyannyira, hogy azt hittem csak a fejemben léteztek a szavak. - Kérlek.
- De...
- Ne! Csak menj. - hangomban egy csepp marasztalás sem volt.
Válaszra sem várva arcomat tenyerembe temettem. Könnyeim már valamennyire elapadtak, és úgy is éreztem nem lennék képes többet sírni. A végtelen bűntudat helyét átvette az egyik legrosszabb érzés. A végtelen üresség, mikor legszívesebben létezni sem léteznél. Csupán azt tudtam, hogy piszkosul idióta voltam. Magam sem értem, hogy történhetett. De két dolgot biztosra vettem. Az egyik az volt, hogy ezt nem tudom semmissé tenni. Megtörtént. Hiba volt. De nem tudom csak úgy kitörölni. El kell felejtenem, és csak ezt az egy megoldást láttam elfogadhatónak. A másik pedig a hallgatás volt. Megesküdtem magamban ott, abban a pillanatban, hogy hallgatni fogok. Nem állt szándékomban elmondani Jacenek. Nem akartam tönkretenni az életét, legfőképpen az enyémet három másodpercért cserébe. Pedig mégis megtettem. Bármilyen szemszögből nézzük, lehet, hogy Ethan kezdeményezett. De még ha csak egy jelentéktelen időtartamig is, de nem reagáltam. Biztos voltam benne, hogy ezt nem tehetem meg vele. Ha ez az egy mód van, hogy ne taszítsam el magamtól az óriási baklövésem miatt, akkor megteszem. Még mindig ugyanúgy ő volt az, akit tiszta szívemből szerettem, ezen Ethan mit sem változtatott. És nem is fog tudni.
Mire felnéztem, a fiú már nem volt ott. Egy hangot sem hagyott maga után, szimplán csak eleget téve a kérésemnek eltűnt. Végleg egyedül kezdtem el érezni magamat. Ezen már Ethan jelen, vagy távolléte sem segített, ettől teljesen függetlenül volt ilyen érzésem.
Bizonytalan léptekkel felálltam a kanapé sarkáról, és elindultam a szobám felé. Úgy éreztem, ha még pár másodpercig ott maradok, felfordul a gyomrom. Kezemmel a boleróm hosszú ujját gyűrögettem, de azonnal abbahagytam, amint kezembe hasított a fájdalom újra és újra. Már most sokkal kevésbé nézett ki csúnyán a karom, mint mondjuk pár héttel ezelőtt. A terjedés látszólagosan már megállt. Azért mondom, hogy látszólagosan, ugyanis még mindig éreztem, ahogyan valami nem odaillő zajlik le bennem. Mintha angyali énem tipikusan tiltakozott volna a démonméreg ellen, de már úgysem számított.
