Dimenziót kellett volna nyitnunk, de nem tettük. Helyette valami másra készültünk, amiről még nekem sem volt pontos fogalmam. Számat folyamatosan össze kellett szorítanom, hogy ne kezdjek el siránkozni, miszerint nem vagyok biztos a dolgomban. Ahányszor csak lett volna alkalmam, kérdőre akartam vonni Ethant, hogy miért olyan furcsa. Érintése hideg volt, tekintete pedig néha szánalommal teli. Talán elmondott ezt-azt a Tanács neki, de csak tippelni tudtam. Talán csak érzéke van kiszűrni a hazugságot. Talán kényelmetlenül érzi magát a közelemben. Ugyanakkor ez kölcsönös volt. Folyamatosan lekötötte a figyelmemet, hogy azon aggódjak, vajon mikor jövök rá, hogy rosszul döntöttem. Ha lett volna egy kevés eszem, még ebben a szélsőséges időszakban is, akkor nem bízok meg benne újra. Még egy egészen kicsit sem.
Szaladtunk. Nem volt sok időnk, annyira siettünk, hogy lábunk szinte nem is érintette a talajt. Én nem tudtam merre megyünk, de a fiú biztos volt benne. Tüdőm már égett a futástól, én kapkodva szedtem a levegőt, de úgy tűnt Ethannek meg sem kottyan. Fák, és bokrok mellett szaladtunk el, kisebb nagyobb ágakat átugrálva. Többször is majdnem megbotlottam, de valahogy mindig egyensúlyba tornáztam magamat. Már majdnem lefulladtam teljesen, amikor lábam alól teljesen eltűnt a szilárd föld. Teljesen előre estem, lábam becsúszott az előtte lévő, úgy fél méteres mélyedésbe. Szitkozódva húztam fel magamat, majd térdemet fájlalva lehuppantam a koszba. Undorodva ráztam le a kezemről a mocskos sár, és fű keverékét, nadrágom már menthetetlennek bizonyult.
- Remélem már nincs olyan messze, mert így nem hiszem hogy tudok futni. - magyaráztam tenyeremet pólómba törölgetve, de mikor nem kaptam választ, felnéztem.
Szemöldökömet összehúzva, homlokot ráncolva kerestem Ethant a környezetemben.
- Na jó, ez nem vicces. Ha megkísérelnél megijeszteni, előre szólok, hogy monoklival mész haza.
- Lebuktam. - jött elő kéz feltartva. Örülök, hogy volt annyi esze, hogy nem választja a második megoldást.
- Jelenleg nem vagyok túl jó állapotban. - mozdítottam meg bokámat, mire az hangosat recsegve reagált minden mozdulatomra. Fájt, de a legérdekesebb az volt, hogy nem tudtam volna megmutatni, honnan indul ki a kellemetlen érzés.
- Na jó. Gyere. - jött közelebb, majd felém nyújtotta fél kezét.
Ujjaimat belekulcsoltam övéibe, majd teljes testemmel, és a jó lábammal elrúgtam magam a földről. Megpróbáltam ránehezedni, de miután majdnem összecsuklottam, nem kíséreltem meg többet.
Egy hirtelen mozdulattal Ethan közelebb húzott magához, mire én mellkasára szorítottam tenyeremet. Tudhattam volna, hogy készül valami ilyesmivel, így hát most én is adok neki egy leckét. Meglepődötten nézett le kezemre, majd vissza pár centire lévő arcomra. Mielőtt olyan történhetett volna, amitől kedvem lett volna megölni, fejemet oldalra billentettem. Elmormoltam egy szót, amit talán még ő sem hallhatott tisztán. Feje hátracsapódott, egyenesen a talajba, mire hallatott egy cifra, jól megválogatott káromkodást. Nem féltettem ugyan, de megérdemelte. Ez még kevés is volt ahhoz képest, amennyi harag tombolt bensőmben iránta. Gyakorlatilag halhatatlan volt, így megkíséreltem volna még egy párszor eljátszani ezt, csak hogy nevetése félbeszakított.
- Ez vicces.
- Mi? - fontam karba a kezemet tettetett dühvel.
Elmosolyodott. Ijesztő, fehér fogakat villantó mosoly volt ez. Mielőtt még visszakérdezhettem, a fiúnak hűlt helye lett. Nem volt semmi hangja, csak egyik pillanatban ott volt, a másikban meg nem. Megijedtem. Kezdtem rájönni, hogy minden bizonnyal most valami játékot űz velem. Ha pedig tényleg így van, megígérhetem, hogy amint elém kerül, megfojtom. Nem voltam abban a testi, sem lelki állapotban, hogy eltűrjem a hülyeségeit.
