Az elkövetkezendő napok elég vegyesen teltek. Mióta kikísértem Jacet, semmi sincs a környezetemben, ami elvonja figyelmemet a karomon éktelenkedő harapásról. Napról napra csak azt hajtogattam, hogy jobban leszek, és hogy minden rendbe fog jönni. Legbelül, igazán mélyen tudtam, hogy én már sosem leszek igazán rendben. Két nap alatt szinte semmit sem aludtam, amikor sikerült álomba merülnöm, izzadtan és zihálva ébredtem fel a fertőzés okozta hallucinációk miatt. Sem fájdalom csillapítók, sem pedig altatók nem segítettek rajtam. Karom élettelenül lógott oldalam mellett, kötést pedig aligha tudtam rajta cserélni. A napok múlásával kevésbé lett érintésre érzékeny, de az egyre terjedő fájdalom megmaradt. Sejtésem beigazolódott, a feketeség vészesen és túl gyorsan terjedt, szinte már könyökömig követni tudtam a fekete csíkot. Jacet ugyan nem sokszor láttam ezidáig,de párszor összefutottunk a lépcsőházban. Bosszantott, hogy nem jött át, én pedig már egész jól beletörődtem a hiányába. Éppen a kanapén ültem, és egy párnán pihentettem a kezemet, ami iszonyúan lüktetett még mindig, de már kezdtem hozzászokni. Csengettek, a szívem pedig megdobbant, azonnal arra gondoltam, hogy Jace jött. Felpattantam, majd mielőtt elfejetettem volna, óvatosan lehúztam pulóverem ujját, hogy eltűnjön szem elől a vastag kötésem. Mosolyogva nyitottam ajtót, de amint felnéztem és megláttam, kiderült, hogy nem ő volt az. Szomorúan néztem a postásra, kikaptam kezéből a leveleket, majd az ajtót becsapva ledobtam őket az asztalra. Morcosan lehuppantam a kanapéra, és sóhajtottam egy nagyot. Hiányzik. Próbálom minden erőmmel felejteni, de nem tudom. A nevetése, a gödröcskéi, nyugtató jelenléte, de legfőképpen az, hogy mellette biztonságban érzem magam. Ez mind borzasztóan hiányzott, és egyre rosszabbul viseltem. Nem tudtam egy helyben maradni, túl nyugtalan voltam hozzá. Felkeltem, és a tükör elé sétáltam. Hajamból fél kézzel kirángattam a hajgumit, majd megfésültem, utána pedig belebújtam kedvenc bőrdzsekimbe. Fél lábbal már az ajtóban voltam, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, elindultam. Többé már nem tarthat vissza a félelem. Hirtelen vett gondolatból, úgy éreztem ki kell szabadulnom innen. Itt egyfolytában a halálon, és Jace hiányán járt az eszem, ami semmiképpen sem jó párosítás. Mindkettő iszonyúan idegesített, főleg a fiú iránti hirtelen érzett heves érzelmeim, melyeket meg sem próbáltam kontrollálni. Útközben fellélegeztem, tüdőmet megtöltötte a természet édes illata. Lassan sétáltam, nem siettem sehová. Ki akartam élvezni minden egyes percet, amelyet nem a zsúfolt közegben kellett eltöltenem. Nem sokkal később rábukkantam egy eldugottabb helyre, amiről első ránézésre tudtam, hogy tökéletes a célra. Hátamat nekivetettem egy mohás, kérges fának, és lecsúsztam törökülésbe. Felszabadultnak éreztem magamat, és hosszú idő óta először igazán életrevalónak. Jó volt elfutni a gondok elől, még ha csak egy kis időre is. Nem teljesen szabadultam meg mindentől, hiszen kezemből elinduló áramütés szerű fájdalom elég gyakran emlékeztetett, de én minden esetre csak élveztem a csendet, semmi több. Még Jaceről is sikerült megfeledkeznem, bár csak ideiglenesen, mert még mindig szörnyen érdekelt a fiú. Eljátszottam minden lehetséges gondolattal, a kilétét illetően. Vajon, ő is annyira más mint én, vagy normális módon más? Nem, nem... Vetettem el a gondolatot. Jace biztosan a másabbnál is másabb.Előre meredtem, majd fázni kezdtem. Karomon felállt a szőr, és furcsa érzés járt át. Éreztem ezt már korábban, nem is olyan régen. A felismerés felül kerekedett rajtam, hogy ez bárki más lehet, csak nem Jace. Szomorúság és félélem keveredése töltötte be a levegőt körülöttem. A fiú jelenlétét azonnal magamon szoktam érezni, mintha csak Ő adná tudtomra szándékosan, hogy megérkezett. Nem mertem megmozdulni, még a levegőt is visszatartottam. Szemem sarkából körbe kémleltem a tájat, minden millimétert átvizsgálva. Nem láttam semmi gyanúsat, vagy fenyegetőt, így halkan kifújtam a levegőt, de valami nem hagyott nyugodni. Ott volt a levegőben az a fagyos, élettelen érzés. Tudtam mi az, inkább csak nem akartam elfogadni. Pedig csak az orrom elé kellett volna néznem. Háttal állt nekem a ködös feketeség, talaj elhalt lábai körül, a levegő pedig úgy éreztem fagypont alá esett. A démon jelenléte annyira felbolygatta a levegőt, hogy szinte tapintani lehetett. Vörös szemeit nem láttam, de nem tudtam volna feldolgozni ha újra szembe kerülnék vele. Levegőt sem mertem venni, szívem vadul kezdett el verni. Ha megmozdulok, akkor biztosan észrevesz, és talán most nem lesz olyan szerencsém mint legutóbb, és megöl. Ha pedig itt maradok, előbb utóbb megérzi rajtam a szagot, ami még sebemen maradhatott, vagy akár rajtam, és az sem a szerencsésebbik eset. Négykézláb kúszva, másodpercek alatt megkerültem a fát, de annyira féltem, hogy több órának éreztem míg átjutottam a túloldalra. Magamban visszaszámoltam, majd háromra teljes erőmből futni kezdtem. Hosszú perceken át futottam, képtelen voltam leállni. Ágak csapódtak az arcomnak, köveken és gödrökön át bukdácsoltam. Bokámat felkaristolták a tüskék, és a bokrok. Mikor már úgy éreztem nem tudok tovább menni, megálltam, és egy búvóhely után kutattam. Kiszúrtam egy bokrot, amely körülbelül velem egy magas volt, majd mit sem várva bekuporodtam mögé. Még mindig rettegtem, nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy valahol belül, az erdő legmélyén. Az irányokat elvesztettem, de még nem tudtam tisztán gondolkodni. Szám kicserepesedett, kezem reszketett, szívem pedig olyan zörejjel vert, hogy féltem, talán azt is meghallhatják, és megtalálnak. Órákig ültem a földön, és vártam, vártam, hogy megnyugodjak, és kitisztuljon az agyam. Az erdő csendjét hallgattam, ami most súlyosan és fojtogatóan ereszkedett rám, mintsem nyugtatóan. A nap már lenyugvóban volt, az eget és a felhőket vörösre festette. Nem bírtam volna ki, ha újra szembe kellett volna szegülnöm egy démonnal, tekintve, hogy mint kiderült semmi esélyem sincs ellenük. Hangtalanul felállva, még mindig vigyázva hogy ne keltsek semmi zajt, elindultam valamerre. Nem maradhattam itt estére, így sietősen saccolgatni kezdtem az irányt, ahonnan idekeveredtem.Érzékeim azt súgták, hogy jobbról érkeztem, így abba az irányba kanyarodtam. Az adrenalin kezdett ki menni testemből, hatását meg is éreztem. Kezemen az eddig érezhetetlen fájdalom, most újult erővel visszatért, ha lehet, még borzasztóbb kivitelezésben. A lábaim remegtek, a hátamat iszonyúan fájlaltam, de egyáltalán nem értem rá ezzel foglalkozni. Némán megfogadtam, hogy soha többet nem mozdulok ki egyedül, de ez viszonylag egy elkerülhetetlen dolog volt. Hátam egyre jobban és jobban sajgott, de annyira elegem volt már a mai napból, hogy inkább szenvedtem, mintsem komolyan elgondolkozzak mielőtt cselekszem. Még mindig az irányt találgattam, azt hittem már sosem találok haza, amikor megpillantottam Jacet. Lassan közeledett felém, járásából magabiztosság sugárzott. Először nem hinném, hogy észrevett, de amikor meglátott, elengedett egy megkönnyebbült sóhajt, én pedig odafutottam, és mindent beleadva átöleltem. Órák óta először, de biztonságban éreztem magamat. Arcomat belefúrtam mellkasába, és beszívtam jellegzetes illatát. Átfogta derekamat, majd kérdések nélkül közelebb húzott magához. Nem zavart mit gondolt akkor, csak az számított, hogy most itt van, és szükségem van rá. Már nem akartam rá haragudni, nem is volt igazából miért. Most volt az a pillanat, hogy nem számított sem az idő, sem a helyszín, csak maga az egymásra találás .Az idilli hangulat bánatomra túl hamar elszállt, mikor meghallottam a mögüle jövő sercegő hangot. Csak ne az legyen, amire gondolok, hunytam le a szememet szorosan. Fejemet felemeltem, majd az ismerős izzó vörösséggel találtam szemben magamat.
- Jace! - Lefejtettem magamról kezeit, majd hátráltam két lépést. - Mögötted! - Mutattam hisztérikusan magam elé, majd amint ezt kimondtam, vér fröccsent az arcomra.
