Utolsó, még nyugodt lelkiállapotú perceimben jöttem rá, hogy mire készülök igazán. Eddig az egész dolgot rosszul értelmeztem, de már teljesen világos. Ha beszélni akarok egy Krithannal, annak csak egyetlen módja van úgy, hogy ne végződjön halállal. Dimenziót kell nyitnom. Még sosem csináltam ilyet, még csak a közelében sem voltam soha. Elképzelésem volt róla, de ez minden. Viszont egy dolgot nagyon eszembe kellett vésnem, mielőtt végleges utat adok döntésemben. Bíznom kellett magamban. Már összekészítettem mindent, csupán a félelem szabott gátat egész bensőmben. Ha jobban belegondoltam viszont, a félelem egy kis részben jó dolog is volt. Az jelentette, hogy sikerült még valamit megőriznem épeszűségemből.
Futva kaptam le a három gyertyát az asztalról, és rögtön megtudtam állapítani, hogy nem lesz elég. A komódhoz lépve kivettem az egyik kést, majd szemforgatva a pultra helyeztem. Gondolataimban már szidtam magamat, amiért megint csak saját magamat kell ismételnem. Sietnem kellett, így kimarkoltam egy doboz gyufát az egyik kis fiókból, majd vettem egy nagy levegőt. Életemben nem csináltam még ekkora hülyeséget. De remélem szerencsém lesz, és nem is kell többet.
Öt gyertyát találtam összesen, így azokat valamennyire kör alakba rendeztem. Jobbról balra gyújtottam meg sorban őket, miközben egy "kérlek"-et mormoltam el. Nagyon viccesen nézhettem ki kívülről, de igaz ami igaz, szinte remegtem a félelemtől. Mikor már az összes fehér kanóc égett, a késért nyúltam. Fogaimat összeszorítottam, és kezem fölé emeltem az éles tárgyat. Mind fogásában, mind pedig érzésében visszajöttek a démonról látott emlékképeim. Olyan hevesen öntött el az ismerős érzés, hogy meg kellett állnom egy pár másodpercre. A pánik kitörő, záporos esőfelhőként telepedett rám, mellkasomat satuszerűen szorította. Hangosan, zihálva vettem a nagy levegőket, de aztán megtettem. Az éles fém a húsomba vájt, én pedig nem bírtam ki hang nélkül. Felszisszentem, majd ledobtam magam mellé. Kezemet a kör fölé tartottam, és vártam, hogy a vércseppek lassú, komótos koppanással foglalják el helyüket. Lelkem mélyén úgy gondoltam, hogy ez nem fog sikerülni. Mióta a halál fagyos, bűzös szaga lengett körbe, azóta nem bíztam az erőmben. Még mindig nem bírtam irányítani, ezáltal nagy esélye volt annak, hogy hülyeséget csinálok. Viszont ha más nem, a remény mindig olyan intenzíven repkedett körülöttem, hogy esélyem sem lett volna nem belekapaszkodni. De ez már valószínűleg sosem derül ki igazán, ahogyan a remény sem lehetett állandó, és maradandó.
Hangos, nagy csattanást hallottam a fürdőből, ami olyan volt, mintha két üvegtányért egymásba vágtak volna. Összerezzentem, és számra csaptam a kezemet, mielőtt elhagyhatta volna egy sikítás. Vérző kezemmel mit sem törődve ragadozóként csaptam rá a késre, majd szorosan kezembe markoltam. Ösztöneim bekapcsoltak, amik a démontámadások óta még jobban ki voltak élezve. Kicsit homorítottam, majd halk léptekkel a fürdőt közelítettem meg. Nem tudnám megfogalmazni, mi volt akkor az első gondolatom. Talán attól féltem, hogy egy démon van bent, talán mástól. Talán attól, hogy látomásaim lánc sorozata itt kezdetét veszi, de talán csak attól, hogy ez mind elmém bolondos szüleménye. A gond ott kezdődött, hogy nem tudtam volna eldönteni, melyik lett volna a rosszabb helyzet.
Egy ujjammal löktem be az ajtót, miközben a kést szorosan magam előtt tartottam, vízszintesre emelve kezemet. Jelen helyzetben úgy éreztem magamat, mint azok a gyilkos nők a scifi sorozatokban, annyi különbséggel, hogy ez már élesben ment, nem pedig a reflektorok és a kamerák kereszttüze mögött. Amint benéztem, elsőnek nem láttam semmit, majd ahogy lenéztem, megláttam a hang forrását, és okozóját. Az egyik ablakból származó cserép szanaszét hevert millió kis darabban a földön, de nem értettem hogyan eshetett le. Amint felpillantottam, nem tudtam visszafogni a torkomból előtörő hangos, visongató hangot.
Két fekete szárny, majd egy erős, izmos test tárult elém. Amint pillantásom összetalálkozott a világító, zöld szempárral a harag forró hulláma azonnal elöntött.
