Szemeim kipattantak, és egy hirtelen mozdulattal felültem. Szám szélén vékony csíkban vér folydogált, amely görcsösen harapott nyelvemből származott. Szívem olyan vadul verdesett mellkasomban, hogy azt hittem, kívülről is meglátszik.
Meg akartam szólalni, de torkomon olyan rekedtség futott végig, hogy a hangom is elment. Sejthettem volna, hogy ez lesz. Amint tettem egy kísérletet a felülésre, megéreztem, hogy pólóm milyen nedvesen tapad meztelen hátamra. Szinte úsztam az izzadságban, és amint ezt észrevettem, szinte már fáztam is. Teljesen kimerültem. Nem fizikailag, hanem lelkileg.
Úgy éreztem teljesen a nulla alatt vagyok. Tudtam jól, hogy a látomás leszívja energiáimat, de azt nem, hogy ennyire. Csuklómra pillantva vettem tudomásul, hogy erőmmel egyetemben a jelem is eltűnt a közszemle előtt. Visszagondolva hálás voltam az elemnek, hogy fejet hajtott előttem, miszerint magam idézhettem meg. Amint gondolatban kimondtam az idézés szót, felvillant előttem Jace képe, ahogyan kéz a kézben válunk szét egymástól. Miután az ágyra zuhantam, és elsötétedett minden, az idő múlása is figyelmen kívül hagyott engem.
Lassan, kezeimmel támogatva gyenge testemet feljebb húzódtam ágyamon. A párnák szétzilálva, és összevissza voltak körülöttem. Ujjaimmal végigszántottam cserepes ajkaimon, hogy letudjam törölni a vékony csíkban folydogáló alvadt vért. Amint arcomhoz emeltem kezemet, ösztönösen összerándultam. Valaki a nevemen szólított. A hang éles tónusa, valamint különös akcentusos leejtése azonnal magára vonta a tekintetemet.
Szememmel iszonyatosan gyorsan végigpásztáztam a szobát,és megpillantottam valami ismerőset. Egy kis fénygömb volt az, mely sárgás-fehéres fénnyel derengett irányomba. Alakja egy lepkéjére emlékeztetett, kis, vékony fátyolos szárnyacskái voltak. A szekrényem előtt lengedezett, kecses mozgásával azonnal megragadta a figyelmemet. Pont olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Csak úgy szórta magából a fenségességet, és a tisztaságot. Amint újra kimondta a nevemet, az nem is egy szóra, hanem egy ének édes melódiájára emlékeztetett. A hasonlóság döbbenetes volt.
Elég későre járt már az idő, így a szobában is sötét volt. A kis lélek egyetlen szava is úgy világította meg a helységet, mint egy nagy, több száz wattos lámpa. Miután másodjára is magához szólított, némaságba borult kettőnk közötti légtér. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy tehetnék, azért csak csendben szemlélődtem magam előtt. Aztán meghallottam hangjukat. Többen voltak, bár nem láttam mindannyiukat. Énekeltek nekem. Fejemben tisztán, és kivehetően hallottam, ahogyan az édes kis hangocskák búgják nyugtató dalocskájukat. Mintha csak össze lettek volna hangolva egy szívdobbanásra, egy közös, új, különleges érzésre. Tátott szájjal meredtem magam elé. A percek múlásával egyre jobban halkultak el, és adtak utat nyüzsgő, megválaszolatlan kérdéseimnek. Mielőtt teljesen eltűntek volna, utoljára megszólítottak. Már ez is több idő volt, mint amennyi szabadott volna, hogy legyen, míg megmutatkoznak nekem. Tisztán kivehető, és figyelemre intő volt mondatuk, miből egy szót különösen kiemeltek. Vigyázz. Mondták, majd minden előjel nélkül egy pillanat alatt elillantak. A szobát betöltötte a magány, és a csend, már azt hittem teljesen egyedül maradtam.
Amint meghallottam az ajtó nyikordulását, visszazökkentem a valóságba. Még mindig nem akartam elhinni azt, amit az előbb láttam, hallottam, tapasztaltam. Mielőtt elkezdhettem volna felkutatni okukat, és miértjüket, egy kócos szőkeség dugta be fejét az ajtón. Jace.
Mielőtt még odaérhetett volna hozzám, meggondolatlanul pattantam fel ágyam biztonságot adó kuckójából. Amint lábamra nehezedtem, erőnléti gyengeségem miatt tértem azonnal megbicsaklott. Mielőtt óhatatlanul is elborultam volna, Jace derekam alá nyúlva kapott fel a talaj felett pár centivel. Úgy tartott kezeiben, mintha egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet. Ajkam vészesen közeledett az övéhez, és nem is habozott megszüntetni a kevés távolságot ami maradt kettőnk között. Szája úgy tapadt az enyémre, hogy azt is elfelejtettem, hogy karjaiban vagyok. Nem tudtam, hol kezdődök én, és hol kezdődik ő. Nem akartunk szétválni egymástól, de pár perc múlva kénytelenek voltunk.
