- Nem bírom én ezt már ilyen sokáig. - puffantam le szomorúan a kanapéra.
- Hiszen még csak fél napja várunk. - vágott értetlen fejet a fotelban ücsörgő Ethan.
- Te ezt nem értheted. - sóhajtottam fel hangosan. - Már öt perc után is hiányzik Jace, nem hogy napok múlva.
- Igazad van. Én ezt tényleg nem értem.
- Még csak nem is mondta meg tegnap, hogy elmegy. - meredtem a plafonra, figyelmen kívül hagyva az enyhébb beszólását.
- Dehogynem. - közölte monoton hangon Ethan. Meg is értettem. Belefáradhatott már eléggé a nyugtatgatásomba, de én még mindig csak nyavalyogtam ennek ellenére is.
- Nem, tényleg nem mondta. Emlékeznék rá. - hazudtam.
- De mondta Holly, csak te éppen mással voltál elfoglalva. - meredt rám unottan, mire nekem pír szökött az arcomba.
Tényleg mondta volna? Mert ha igen, akkor tényleg megérdemlem, hogy itt hagyjon napokra. Rémes barátnő vagyok.
- Ez mind a te hibád. Hogy ütöttél te így ki? - próbáltam rá terelni a témát, pedig köztudottan az én hibám volt. - Mert ha tudtam beszélni akkor az nem volt túl alapos munka.
- Ácsi! - tette fel mindkét kezét. - Ki beszélt itt rólam? - vonta fel a két szemöldökét.
- Hát nem te voltál aki megint rámolvasott valamilyen izét? - hangsúlyoztam ki a megint szót.
- Neked aztán tényleg betettek, muci. - dőlt hátra, majd tarkójára kulcsolta kezét.
- Ó, ne húzd már az idegeimet, nagyon kérlek! - dőltem vissza én is idegesen. - Mi történt pontosan?
Válasz helyett Ethan csak felkelt addigi helyérőlt. Szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Ezt még eljátszotta egyszer, aztan fejét rázva közelebb jött hozzám. Automatikusan nyúlt kezemért, mire én még automatikusabban elrántottam. Miután sikeresen ráeszméltem, hogy ez nem a fájlalós csuklóm, mert az a bal kezem, némileg nyugodtabban nyújtottam vissza neki.
Ujjait az említett felületre kulcsolta, és rámnézett. Érintése meleg, és kellemes volt. Annyi energia, és tisztaság sugárzott belőle, hogy bőröm elektromosságtól kezdett el pattogni.
- Csak figyelj. - mondta egyszerűen, majd mondott egy szót mondata után. Egy szót, amit nem értettem tisztán. Egy szót, aminek olyan egzotikus hangzása volt, hogy biztos voltam benne, hogy angyali anyanyelvünkön szólalt meg. Külön sajnáltam, hogy még senki nem tanította meg nekem.
Amint elhangzott a betűknek ezen furcsa szóba vegyült kavalkádja, megcsapott a hőség. Azt hittem, hogy már tényleg csak beképzelem magamnak, de határozottan melegem lett. Csuklóm égni kezdett, de Ethan még mindig nem vette el a kezét. Érintése egyre kellemetlenebb volt, már csak azért is mert egyre kevésbé zavart.
-Na? - erőltettem nyugodtságot a hangomra, nehogy hallható legyen, mennyire zavarbam vagyok.
- Nyugi. Várd ki. - mondta, majd halványan elmosolyodott. Lassan tűnt el kezemről meleg érintése, nyomán pedig még mindig égető melegség maradt. Nem tudtam pontosan, hogy ez a furcsa szó miatt van-e, de egyenlőre betudtam annak.
- Jelenj meg, föld. - mondtam, majd összeráncoltam a szemöldökömet.
A szavak akaratlanul csúsztak ki a számon, de egyáltalán nem volt szándékomban kimondani őket. Olyan volt, mintha valaki teljesen más mondta volna az én hangomon. Annyi akarat, és határozottság volt ebben a mondatban, hogy szinte megijedtem önmagamtól. Bár még mindig nem ez volt messze a legfurcsább dolog, ami eddig történt velem.
