- Oké, csak ne pánikolj. - járkált körülöttem a fiú, ami még inkább csak hozzásegített ahhoz, hogy idegesebb legyek mint most.
- Miért? Mégis mit kéne tennem? - tártam szét kezeimet egy hirtelen mozdulattal.
- Megnyugodni. - mondta, de hangsúlya inkább kérdéshez hasonlította, mint kijelentéshez. - Valahogy vissza kell fognod. - mutogatott kezével testem köré, a mezőre célozva. - Minél többen lesznek, annál nagyobb az esélyük, hogy áttörjék a védelmet.
Még veszekedni is jobb volt Jaccel, mint az ablakot bámulni, hogy vajon mikor lesznek elég sokan a bejutáshoz. Megnehezítette a dolgomat, de addig sem volt időm őrlődni a többin.
- Jó... - tettem orrnyergemre két ujjamat, ezzel összpontosításra bírva magamat. - Hogy? - löktem elé ezt a látszólag nagyon egyszerű kis kérdést, amire bizony rengeteg válasz létezett. Az én varriációmra nem találtam sokat, de próbálkozni bizony ér.
- N-nem tudom. - rázta meg a fejét. - Ez bonyolult, és érthetetlen. Túl sok az energiád, egy normális angyalnak még negyed ennyi sincsen. - nyúlt nyitott tenyérrel a levegőbe, mire ez fodrozódni kezdett, akárcsak a víz ha belehajítanak egy súlyos követ. Fejemet lehajtottam, és felkészültem az újabb tanmesére arról, hogy én mennyivel vagyok másabb még ebben is, mint a többiek. Elég humoros volt, maga a feltételezés is, hiszen mi alapból mások vagyunk, de még a különcök között is különcnek lenni...nos...nem éppen a legjobb. Ha választhattam volna, akkor inkább lennék gyengébb képességekkel megáldott, erre persze még Jace is azt mondaná hogy megőrültem. Végtére is már a határa körül mozgok, lassan rá is foghatjuk.
- Elhiheted... Nekem még úgy sincs róla fogalmam. - dőltem háttal a falnak hangos puffanással. Szárnyam még így is sajgott, így ezt meg sem éreztem már, csak egy kis kellemetlen zsibbadást. A hangok eközben egyre inkább csak erősödtek, a kaparászás folytonos lett, mintha csak egy patkány lenne mögöttem a falban. A kopogás is jelen volt még, de szinte már fejemben lüktetett ritmikus ismétlődése a vékony üvegecskén. Kevés választott el a kiborulás mezsgyéjétől, de amikor meghallottam elmémben szavaikat, az a határ átszakadt. Hangjuk olyan volt, akár a fekete, sűrű köd, amelyből kétségbeesés és elveszettség árad mindenfelé. Szavakat suttogtak, amelyeket szerencsétlenségemre a mély torokhang ellenére is tisztán értettem. Halál...alfa...életerő...sötétség: visszhangzottak fejemben a kis mondókák, amiket szüntelenül kántáltak, miután sikeresen utat találtak nyitott elmém felé. Kezemet a fülemre tapasztottam, mintha ezzel csak úgy kizárhatnám őket az agyamból. Halkan, és lassan csúsztam le a földre a fal mentén, szinte már szárnyaimon ültem. Felhúztam térdeimet, kezemet pedig átkulcsoltam rajtuk, úgy hajtottam le a fejemet. Csak pár könnycseppet eresztettem el, de annyira zihálva vettem a levegőt, mintha csak zokogtam volna, tüdőmet pedig égette a sírás. Ez, ami most kitört belőlem nem a szomorúság volt, hanem a dühös tehetetlenség. Dühös voltam, amiért őket kellett hallgatnom, dühös voltam, amiért még ezt az egy meglévő képességemet sem tudom jól kontrollálni. Ha így folytatom nem csak magamat, de Jacet is bajba fogom sodorni, akkor pedig végleg befellegzett lelki világomnak.
- Hé... - indult meg azonnal felém, majd amint ideért, törökülésbe vágta magát. Tétován nézett rám, arcára kiült az irántam érzett együttérzés. Nem feltétlen erre volt most szükségem, de tőle jól esett. Óvatosan ölébe húzott, de én ösztönösen elrántottam a kezemet. Nem akartam fájdalmat okozni neki, akárcsak a legutóbbi alkalommal. Jobban járt volna, ha nem jön a közelembe, míg le nem csillapodnak váltakozó erősségű energiáim, de őt ez nem érdekelte. Ellentmondást nem tűrő mozdulatsorral ölébe húzott, majd hasamnál átkulcsolta kezét derekamon. Fejét rárakta vállamra, én pedig tűnődve bújtam hozzá, még akkor is ha ez most kellemetlen volt neki. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, így biztosra vehettem hogy nem számított neki semmi más jelen helyzetben. Percekig csak ültünk ebben a helyzetben, ki-ki a maga gondolatait forgatva.
- Beszélnek hozzád... igaz? - törte meg a vészjósló csendet. Gondolataimból kiszakadva emeltem meg halványan a fejemet. Hanyagul bólintottam egyet, nem kívántam részletezni szavaikat, és fenyegetéseiket, amelyekkel még mindig zaklattak. - Oké, semmi baj. - biccentett egyet.
- Hogy fogom ezt túlvészelni? - tettem fel a költői kérdést hangosan.
- Majd együtt. - mondta, majd kezét rákulcsolta az enyémre. - Megoldjuk. - válaszul csak szorítottam egyet ujjainkon. - Addig is próbált meg kizárni őket. Ne engedd, hogy kotorásszanak, nem ijednek meg semmitől. Végtelen határokig képesek elmenni, de csak amíg jelen van az erőd.
- Jó tudni. - pislogtam laposakat, majd szabad kezemmel arcomról letöröltem egy két, szinte már odaszáradt könnycseppet. Nagyokat lélegezve sikerült eljutnom ebbe az állapotféleségbe, ahol a hangok már csak összemosódott zajnak tűntek, ha szerencsém volt akkor legtöbbjüket nem is értettem már felismerhetően. Hitegetésbe ringatva magamat tartottam meg ezt az állapotot, minden félén gondolkozva. Témába kerültünk mi ketten, a jövőnk, a démonaink, és a képességeink. Sok minden kutyulódott össze a fejemben, mire egy képpé álltak össze, amik végül egy álomban kezdődtek el. Sikeresen elaludtam Jace karjaiban, amit biztos azonnal észrevett, de esze ágában sem volt elengedni magától, így megmaradt a teljes biztonságérzetem. Egyszerű tippem sem volt, hogyan jöhetett most szóba az alvás, de úgy tűnt most szükséges volt.Nagyon halványan ugyan, és képszakadásszerűen emlékeztem a jelenetre, mikor a fiú suttogva beszélt hozzám, miközben karjaiba véve a hálószoba felé vette az irányt. Ismét álmaimban jártam már, mikor akárcsak egy tollpihét, úgy rakott le a puha ágyra, majd szorosan mellém bújva őrizte zavartalanságomat. Sokkal boldogabb voltam mint azelőtt, bár még álmaimba is bekúsztak a cseles köd, és hangfoszlányok, de nemtörődömséggel kizártam őket. Néha megjelent egy-egy démon szemtől szembe, néha a távolban sejlett fel egy, de a végkimenetel eltűnésükön volt, amely az egész dolog fénypontja volt, még ha csak álmodtam is a világomat. Szuszogva, erőtlenül, és kimerülve tapasztaltam meg az érzést, ami még itt is eljutott hozzám, amely a mező megszűnésének jelét adta át, de nem mertem hinni benne. Meg akartam bizonyosodni róla, és ez volt a mai nap legmegvalósíthatóbb célkitűzése.
* * *
Szorosan Jace mellkasához bújva ébredtem magamhoz. Szinte a fiú felsőtestén feküdtem teljes testemmel, hajam néhány rakoncátlan tincse arcomba hullott, így csiklandozva azt. Álmosakat pislogva emeltem fel a fejemet, és a fiú arcát kutatva néztem fel jobbra. Tekintetünk össze találkozott, ami azt jelentette, ő végig itt volt, és ébren volt míg én ki tudja meddig ki voltam ütve. Álmaimban érzett sejtéseim beigazolódtak, végigpillantva magamon nem tapasztaltam meg a fény látványát, sem pedig vibráló, idegen érzését.
- Ügyes voltál. - szólalt meg édes hangon, mire aprón elmosolyodtam. Túlzás volt, hiszen sírtam és pánikba estem felnőtt, érett viselkedés helyett, de legközelebb már az lesz soron. Erőtlenül ültem fel, és csúsztattam fel csípőmet úgy, hogy Jaccel egy magasságba lehessek.
- Elmentek, ugye? - néztem félőn magam elé. Aprót bólintott, mire kiszakadt belőlem egy hálás sóhaj. - Kérlek mondd, hogy nem sok ilyet kell újra átélnem. - emeltem tekintetem a plafonra, mire halkan felnevetett. Belepuszilt a hajamba, majd átkarolta vállamat.
- Sok minden áll még előtted. És mint mondtam, együtt biztosan megoldjuk.
Nem is volt többre szükségem, itt volt a szemem előtt a látható, tapintható bizonyíték életem egyetlen biztos pontját illetően.
