Zajra keltem fel. Ágyam hangosan, nyikorogva süppedt be mellettem egy másik test súlyától. Nagyokat sóhajtozva fordultam el a másik irányba. Bárki is volt az, most nagyon nem volt kedvemre a társasága.
- Jó reggelt, Napsugár.
Szemeim minden álmosság ellenére kipattantak, majd a hang forrásába néztek. Egy mély, sötétzöld szempárral találtam szembe magamat. Csak ezt ne!
- Ethan! Húzz már el innen! - néztem rá tátott szájjal, de ő csak lazán elmosolyodott.
Szinte olyan közel feküdt hozzám, hogy testünk összeért, és éreztem meleg leheletét nyakamon. Nyavalyogva arrébb toltam magamat, és felültem az ágy szélén. Szemeimből megpróbáltam kidörgölni az álmot, de csak egy sóhajtásra futotta.
- Hogy... hogy kerültem haza? - kérdeztem két ásítás között.
Körülbelül most kezdett eszembe jutni az egész tegnapi nap, foszlányokba sűrítve. Derengett valami az elemekről, és arról, hogy tisztánlátó lettem. Emlékeztem, valami jelre. Azt hiszem nem álltam készen a kapcsolathoz. De mindegy is. Túl álmos voltam hozzá, hogy emlékezzek, vagy egyáltalán bármit csináljak.
- Hát nem is emlékszel? - kérdezett vissza, és még háttal is hallottam a hangjából a megdöbbenést.
- Nem. De mondd már. - nyafogtam arcomat dörgölve. Kétség sem volt. Biztosan rosszabbul néztem ki, mint tegnap. Vagy mint eddig valaha.
- Én hoztalak haza. - vigyorgott.
- Na ne. - forgattam szemeimet, amit biztosan nem láthatott, de nem bírtam kihagyni.
- Tényleg. Nagyon tetszhetett neked.
- Micsoda? - visítottam fel. - Mi? - erőltettem hangomra nyugodtságot, majd hátrafordultam a fiú felé.
- Egész úton a nyakamba csipmaszkodva motyogtál arról, hogy mennyire bírsz. És hogy mennyire szeretsz minket.
- Ó, Istenem. - temettem arcomat tenyerembe. Azt hittem, nem lehetnék ennél vörösebb.
- Pedig nagyon aranyos voltál. - húzta tovább az agyamat. De, úgy tűnik lehetek ennél is vörösebb.
- Jó. Eleget hallottam. Amúgy sem biztos, hogy így volt. - vágtam be a durcást, mire Ethan hangosan felnevetett. Aranyos, és ártatlan mosolyát átváltoztatta ravasszá, amihez még csak rá sem kellett néznem hogy tudjam. Sántikált valamiben, és ez nem tetszett.
- Biztos vagy benne? - titokzatoskodott, majd elkapta a kezemet. Már éppen mondani akartam, hogy üssön ki ismét pár órára, akkor talán nem égnék ennyit sorozatosan. Bár nem ezt a fajta kérésemet teljesítette, a szám attól még tátva maradt a döbbenettől.
Hirtelen képek lepték el az agyamat. Rólam, és Ethanről. Hazafelé, ahogyan a karjaiban tart, a nevetés, és az említett motyogás. A nyakát egyik kezemmel átkaroltam, és homlokomat mellkasának támasztottam. Szinte végig úgy mosolyogtam, mint aki most nyerte meg a lottó főnyereményét. De egy dolog azonnal feltűnt. Jace nem volt sehol.
- Ez meg mi a picsa volt? - ugrottam fel az ágyról, miután eltűntek a képek, és a hangok képzeletemből. Most még az a kicsi álom is eltűnt a szememből, és zavarodottság vette át a helyét.
- Emlékmegosztás. - vigyorgott fehér fogait kivillantva. - Egyszer neked is megtaníthatom. Ha szeretnéd. - hangsúlyozta ki az utolsó szót, majd ártatlan képet vágott hozzá.
- Kösz, nem. - ráztam meg a fejemet, ami most már hasonlíthatott egy paradicsom árnyalatához. - Éppen eleget voltam már a társaságodban. - hisztiztem, majd az ajtó felé indultam. Először szinte kitéptem a helyéről a fehér, keretezett fát, majd utána úgy csaptam be magam után, hogy akár meg is repedhetett volna. Nagyokat csattogva trappoltam be a fürdőbe. Amint a tükör elé értem, nagy nehezen eljutott agyamig a látvány, ami szemem elé tárult. Jobban jártam volna, ha kidühöngöm magam a szobámba, és csak azután láttam volna meg saját magamat. A szarabbnál is szarabbul néztem ki.
