Sokkal kevésbé lepődtem meg, mint számítottam rá. Amint az agyam képes volt befogadni, és feldolgozni mindazt, amit olvastam, gyanúm beigazolódott. Nem sírtam, nem szomorodtam el. Sokkal inkább rám tört a felismerés. Mint ahogyan eddig mindig, fejemben most is ott motoszkált a racionalitás egy kis darabkája.
Tudtam, ha megharap egy démon, nem lesz semmi bajom, mivel én halandó vagyok. De miután átváltoztam, a koncepció is máshogyan működött. Azóta már tisztában voltam vele, hogy ez nem csak veszélyes, de illegális is. Összességében három ember tudott élet-halál kis játékomról. Pontosan az a három ember, aki könnyűszerrel meg tudna ölni, csak egyetlen kézmozdulatukba kerülne. Ehelyett csupán tudatták velem, hogy mire számítsak a jövőben. Nem sajnálkoztak, nem fenyegetőztek, csupán általánosítottak, és megmutatták. Hiba lett volna azt mondani, hogy hálás vagyok nekik, pedig egy kis részben így volt.
Ujjaimmal szorosan körbezártam a könyv borítóját, majd lassan összecsuktam. Éles csattanással raktam le az éjjeliszekrényemre, de amint elengedtem, kezembe forróság hasított. Csuklómra kaptam a tekintetemet, és a meglepődöttségtől egy vékony hang kúszott fel a torkomon. Jelemet szinte szabad szemmel láthattam, kékes zöldes körvonalai rikítottak világos bőröm mellett. Hirtelen eszembe jutott a szó, amivel Ethannek sikerült megidéznie erőmet. Emlékezetemben kutatva próbáltam felidézni magam előtt, de csak arra emlékeztem, hogy nagyon kellemes hangzása volt.
- Minden oké? - dugta be az ajtón fejét Jace. Hangjából magas szintű aggódás csengett.
Könyörgő tekintettel meredtem rá, miközben kezemmel csuklómat szorongattam. Fejemmel a kis könyv felé intettem, ami szétnyitva hevert az éjjeliszekrényen. Reméltem, hogy gyorsan levágja a helyzetet.
- Nem... egyáltalán nem. - ráncoltam a szemöldökömet. - Gyere ide. Siess kérlek! - intettem fejemmel magam mellé, miközben kezem már tűzben égett.
Volt egy ötletem, amiben most szükségszerűen bíztam. Ethan régen azt mondta, hogy a jelem kapcsolatban áll a képességemmel. Akkor most minden bizonnyal az is lehetséges kell, hogy legyen, hogy saját magam idézzem meg. De ehhez szükségem volt Jace érintése. Minden ott kezdődött el, amikor az erdőben bőrünk találkozott, én pedig túlestem az első látomásomon. Szerettem volna tudni, hogy egyoldalú-e a dolog, vagy sem.
- Csak hagyd, hogy megi... - nyúlt felém Jace, de kitértem érintése elől.
- Ne... - nyöszörögtem. - Csak tedd ki a kezed. - mondtam vékony hangon, mire Jace igy is tett.
Villámgyorsan csúsztattam tenyeremet az övébe, mire csak egy homlokráncolást kaptam. Tudtam, hogy nem érti most, hogy mit miért teszek, de később elmagyarázom, ha lesz alkalmam. Érintése hideg, és közönyös volt, amitől kicsit meginogtam magabiztosságom terén. Jace már éppen szóra nyitotta a száját, hogy visszakozzon, de én fejemet rázva leintettem. Kezét továbbra is szorítottam, ujjaim már szinte elfehéredtek. Jelem izzó fájdalmával vegyítve költözött át a ködös tudatlansági állapot elmémbe, majd hátravágódtam az ágyon. Testem kifeszült, és olyan erősen haraptam számba, hogy megéreztem a fémes vér ízét. Azután pedig olyan volt, mintha elaludtam volna.
Olyan volt, mint a legelső látomásom. Most hirtelen sötétedett el minden, de nem éreztem semmit. Mintha testem már nem a sajátom lenne, ahogyan az elmém is teljesen kiürült, és megtisztult. Most nem jelent meg előttem semmilyen helyszín, csak a sötétség. Körbeölelte testemet, hidegsége helyett kellemesen hatott, csöndessége helyett pedig zajosan. Tenyerembe temettem arcomat, majd hangos sóhajjal néztem fel. Még mindig ugyanott álltam, ahol az előbb. Néha itt-ott felvillant egy piros, vagy fehér lidércfény, mint később rájöttem, ők voltak a lelkek. Energiáik vibrálva, és zajongva töltötték meg a légüres teret, táncolva, bukfencezve játszadoztak szemem előtt. Boldogságuk hívogatóan vonzott hozzájuk, olyanok voltak mint a fény, és én voltam a lepke. Nevetni támadt volna kedvem, szerettem volna velük együtt szórakozni. Aprókat lépdesve, őket pásztázva kacagtam fel, mire némelyikük erősebben ragyogott fel. Az egyikük sárga szikrákat szórva csapódott neki a karomnak, majd zizegve hullott le a földre. Lágyan elmosolyodtam, majd lehajoltam érte. Mielőtt hozzáérhettem volna, fénye halk szuszogással kihunyt, majd apró teste fekete szirmokká alakult. Kétségbeesett arckifejezéssel álltam fel, körbetekintve pásztáztam végig a helyet. Sorba, szép egyenletesen tűntek el a színes, vidám fények reszkető testem mellől, egyenként átalakulva valami mássá. Sóhajok, és szomorú dalocskák zengtek innen-onnan, energiáik megszűntek létezni, ahogyan az én jókedvem is elillant. Szememből előbújt egy könnycsepp, ami minden egyes lelket siratva hullott le, majd koppanva terült el a fekete padlón. A szirmok elkezdtek hervadni, feketéből elszürkültek, majd hamu kinézetű porrá alakulva fedték el a talajt körülöttem. Nem értettem, hogy miért kellett elkárhoztatniuk, amikor láthatóan jóságból teremtettek mindannyian. Szomorúan fordultam meg, majd tettem előre egy lépést. Valami keménynek, és masszívnak ütköztem, ami karomat, és arcom egyik oldalán tüzesen felhorzsolta. Hátraugrottam, csak ekkor sikerült elkapnom tekintetemmel a piros szemeket, és a fekete agyarakat. Olyan érzés volt, mintha hideg vízzel locsoltak volna le. Vészesen, és gyorsan terjedt át rajtam a pánik, tüdőm olyan volt, mintha kezek szorongatnák belülről. Sípolva kapkodtam a levegőt, majd térdre esve kúsztam hátrébb. Minél inkább messzebbre akartam menni, annál inkább közelebb került hozzám a pokol egyik szörnyszülöttje. Kezemmel a lény felé intettem, a varázserőmre koncentrálva. Bizseregve, és vakító fehér fénnyel csapódott a feketeségnek, mire az két métert tántorodott hátra. Úgy tűnt, ez messze nem volt elég, ugyanis egy pillanat alatt újra pozícionálta magát, és fölém hajolva tekintett le rám. Nyúlványok nyaldosták a nyakamat, belőlem pedig a maradék egy csepp levegő is kipréselődött. Visítva, és hörögve másztam tovább, mígnem olyan szorosan fogtak, hogy azt hittem levágják a fejemet a nyakamról. Hátrarántottak, mire tarkóm hatalmas csattanással vágódott a padlónak. Nedves anyag kezdett átszivárogni a pólómon. Vér. Az én vérem. Nem csak a fejemet ért ütésből, de a nyakamat szorongató éles, tüskés karok okozta sok kis vágásból is származtak. Ujjaim hegyei valami fémesnek, és hidegnek ütődtek a lábam mellett. Szorításból lejjebb csúszva ragadtam meg a tárgyat, ami szemem elé kerülve egy kis pengeéles késként mutatkozott meg. Arany markolata volt, éle görbített volt, és piszkosul éles. Egy rántással, és a maradék lélegzetemmel vágtam oda a nyakamra tapadt nyúlványnak, mire az köddé válva foszlott szét. Hangosan levegő után kaptam, mohón szívtam magamba az értékes oxigént. Mielőtt újra leteríthettek volna, szédülten, és véresen felpattantam. A démon felé lendítettem, de haszontalan próbálkozás volt. Közvetlenül mellette megjelent még másik kettő, szemük piros helyett smaragdzölden izzott. Egy pillanat alatt közrefogtak, kört alkotva állták el az utamat, mielőtt elmenekülhettem volna. Zihálva, izzadtan tekintettem körbe, ujjaim már elfehéredtek, annyira szorítottam egyetlen védelmi eszközömet. Másodpercekig álltam ott, három pokolszülött társaságában, és azokban a pillanatokban egyikük sem foglalkozott velem. Hunyorítva próbáltam kivenni, hogy mit csinálnak, de nem értettem mire készülnek. Oldalaik fekete ködként kapcsolódtak egymásba, a két zöld szemű egyed pedig egyre közelebb került a legelső támadómhoz. Kinézetük átalakult, sokkal nagyobbak lettek, szinte már ugyanakkorák, szemük színe addig sötétedett, míg feketés-kékre nem váltott át. Olyanok voltak, mintha többet láttam volna belőlük. A középsőnek egyik nyúlványa elkezdte őket maga felé húzni, míg nem egy másodperc alatt magába nem szippantotta mindkettőt. Háromból lett egy, és az az egy erősebb volt bármelyiknél. Fején két, szarv alakú kinövést pillantottam meg, teste egyre inkább kezdett emberi alakot ölteni. Legalább egy méterrel volt magasabb nálam, hirtelen olyan aprónak, és törékenynek éreztem magamat, hogy az leírhatatlan. Ennél a pontnál már egy csepp pánik sem volt bennem. A félelem olyankor jön elő, amikor tudom, hogy van esélyem, csupán félek, hogy elszúrom azt az egyet is. De most nem így volt. Az erőviszonyok ledönthetetlen falat építettek közém, és a démon közé, amin csak ő tudott áthatolni. Borzalmas érzéssel vegyítve kezdtem el külső szemlélőként érezni magamat, mintha üvegdobozba lennék zárva. Erőm még mindig ujjaimban bizsergett, de most mintegy blokkolva volt teljesen. A vérveszteség kezdte átvenni felettem az uralmat, látómezőm széle vészesen kezdett lilás-pirosas színt felölteni. Mielőtt bármit csinálhattam volna, két vaskos, a jégnél is hidegebb kéz ragadta meg az oldalamat. A lény magának háttal fordított, én pedig mocorogva próbáltam szabadulni. Éles karmai ruhán keresztül is csíkokat vájtak bőrömbe, amelyekből már nem volt több vér, amely szivároghatna. Pólóm megdermedve, és ragacsosan tapadt a hátamhoz, miközben éreztem, ahogyan elfogy a maradék energiám is. Egy utolsó lélegzetvételre volt időm, semmi többre. Észre sem vettem, hogy a kés már nincs a kezemben, még percekkel ezelőtt csörömpölve hullott a padlóra. Abban az utolsó pillanatban megéreztem hátamban a hideg vasat, amelynek markolata még tenyeremtől volt meleg. Onnantól nem éreztem fájdalmat, nem éreztem szomorúságot, csak dühöt. Elmém teljesen elfeledkezett róla, hogy ez nem a valóság, szinte kézzelfoghatónak éreztem a látomásomat. Érzelmek kavalkádja süvített át törékeny és apró testemen, hallucináció, vagy sokk okozta mellékhatásként-e, azt nem tudom. A lelkemet sikeresen megkaparintotta egy démon, én pedig nem tehettem semmit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nagy eséllyel fog megtörténni ez valójában is.
Na srácok, meg is érkeztem volna a résszel :D Remélem mindenkinek tetszett, köszönöm annak, aki elolvasta :)
Ja, igen! Hamarosan itt a 3000 megtekintés, ami számomra ÓRIÁSI!♥ Ennyi is lettem volna mára, kedden érkezik a következő.
#Iloveyouguys♥ #bye♥
