- Aha, és most pentagrammát kéne rajzolnom? - néztem felváltva a két fiúra, kezemben egy faággal, amit az imént adott ide Jace.
- Nem szükségszerű. - rázta a fejét Ethan, és szinte hallottam a "kész katasztrófa" szállóigét mindkettőjüktől.
- Talán kezdhetnénk a tűzzel. - állt elő Jace, mire nekem felvillant a tekintetem.
- Mit csináljak? - pattantak ki szemeim.
- Csinálj tüzet. Heló! Nem táborozni jöttünk, muci. - puffogott Ethan, mire szúrós pillantást lövelltem felé, másodrészben a becenév miatt is
- Fogd be, különben feldugom a seggedbe, aztán mehetsz amerre látsz. - nyújtottam ki a nyelvemet, mire a srác ijedt tekintettel meredt a kezemben lévő "fegyverre".
- Komolyságot, srácok! - masszírozta orrnyergét Jace, mire mindketten odafordultunk. Megpróbáltam ténylegesen komolyabban a dolgok elé állni, de a cirkuszi majom bátyja mellett nem volt egyszerű a feladat.
- Jó, figyelek. - szegezte Ethan a szöszire a tekintetét, mire az mormogott egy szarkasztikus köszönömöt.
- Helyes. Kezdjük az alapokkal, Mr. Gyakorlati Szakos. - vetett szúrós pillantást a bátyjára. Igen, igen, helyben voltunk.
- Vársz! - mutattam fel mutatóujjamat. - Még kérdezni sem volt időm.
- Ha hagytad volna, hogy elmagyarázzam amíg ez a köcsögduda kémet játszott, akkor most nem kéne itt húzni az időt. - szólt közbe igazán bölcsen Ethan.
- Na, akkor halljuk! - tapsoltam kettőt, próbálva nem nevetni a megszólalásán.
- Hhm? - nézett rám kérdőn, mire kurtán bólintottam. - Oké, legyen. Sűrítve: jobban tudnánk haladni gyakorlatban - hangsúlyozta ki a szót direkt. - ha tudnánk miben vagy tehetséges. Tudod, egy lepkét két csapásra. - vigyorgott félszegen.
- Legyet. Az úgy van, hogy két legyet egy csapásra. - túrtam a hajamba, a hallottakat emésztve.
- Tök nyolc.
- És biztos, hogy ez a legjobb módja ennek? - mutattam bénán a közepes méretű ágra.
- Nem tudom, biztos. - vonta meg a vállát Ethan, mire én legszívesebben falba vertem volna a fejemet.
- Idehozol, és még csak azt sem tudod, hogy mit kezdj velem?
- Attól függ. - vigyorodott el kajánul, mire Jace hangosan felhorkantott.
- Ezt nem hallottam meg, jó? Ha mégis lennél olyan hülye, hogy megismételed, akkor nem az én hibám lesz az elkövetkezendő öt perc.
- Csak megjegyeztem. - mondta halkan Ethan, majd arrébb hátrált egy kicsit. Magamban felkuncogtam, majd odaoldalogtam Jacehez.
- Nyugi, majd kitalálunk valamit. - suttogtam neki. Arcán láttam, hogy kissé ideges, úgy tűnt ő nehezebben birkózott meg másságom tényével, mint én. Biztos, hogy nem az volt a baj, hogy én más vagyok, hanem hogy nem tud rajtam segíteni. Ez mindennél jobban le tudts rombolni az önkritikáját, nagyob is jól tudtam.
- Rendben. - egyezett bele aprót biccentve, amitől máris megkönnyebbültem.
Jace kinyújtotta kezét felém, amibe én ösztönösen belekapaszkodtam, és erősen rákulcsoltam ujjaimat. Hirtelen kellemetlen bizsergést éreztem, körülbelül olyat, mint amikor gyengébben megráz az áram. Óvatosan elhúztam magamat, majd kicsit megrázogattam érzéketlen ujjaimat.
- Baj van? - néztek rám egyszerre, amitől kicsit bepánikoltam.
- Nem... vagyis... nem tudom. - néztem furcsán, még mindig ujjaimat nyomogatva. Már nem is ezzel volt a legnagyobb baj, hanem hogy kezdtek tompulni érzékeim, a hangokat már nem voltam képes úgy befogadni, mint kellett volna. Jace felém nyújtotta kezét, de amint ismét hozzámért, mintha áramütés szaladt volna végig testemen, de most a sokkal durvábbik fajtából. Hangosan felszisszentem, és még annyi eszméletem volt, hogy a mögöttem lévő fának csaptam a hátamat, és lerogytam guggolásba. Éreztem, ahogyan a mohás, kérges fa kiálló darabkái csiklandozva húzódtak végig szárnyaimon. Aztán a gyakran látogatott ismeretlen következett.
Először úgy gondoltam, elájultam. Annyiban volt másabb az érzés, hogy most nem hallottam a zajokat, amelyeket testem külsőleg érzékelt, és nem éreztem kellemes bódultságot sem. Most nem lebegtem, hanem saját lábamon álltam, és nem éreztem súlytalannak magamat, ellenben az is különbözött, hogy most vakító fehérség vett körül. Talán, ha belegondolok nyugtatólag kellett volna hatnia, de sokkal rosszabb volt, mint a zártkörű sötétség, amelyet most visszasírtam.
Félénken fejemhez nyúltam, majd erősen homlokomnak nyomtam hideg kezemet. Tenyerembe temettem arcomat, majd hangosan felsóhajtottam. Óvatosan felnéztem, és mint egyfajta jelenés, rajzolódott ki a tér, és minden egyéb körülöttem.
- Szent szar! - suttogtam magam elé. Ennyire valóságos álmom még sosem volt, de már most kapiskálom, hogy nem fog tetszeni ez az egész.
A hely, ahol találtam magamat, teljes párhuzamba vonta minden számításomat. Maga, a környezetem gyönyörű volt, de ez messze csak a látszat volt. Fehérség, és tisztaság vett körül mindent, amely önmagában is túl megjátszottnak tűnt. Fehér márványból készült a padló, amely annyira csillogott, hogy láttam benne a saját tükörképemet is. A falakon csodálatos, szőrös kárpitok lógtak, szám szerint négy, a kárpitok mellett pedig ajtók, szám szerint az is négy. A plafonról csodálatos üvegkristály csillár lógott, amely legalább akkora lehetett, mint az én albérletes nappalim. Mint mondtam, elképesztő hely volt, és ez volt az amit kívülről láttam. Amit legbelül éreztem, az teljesen ledöbbentett, és kiszívta minden egyes csepp életerőmet. A falakból bűzölgött a félelem, és a halál szaga, amely szépen szólva kicsit megrémített. Mindenhonnan szivárgott a kétségbeesés, amely annyira hatalmába kerített engem is, hogy bármit megadtam volna, hogy kijuthassak innen. Az egyik sarokban egy szép, nagy üvegasztal árválkodott, csupán három egyszerű, szürkének mutatkozó székkel. Megmertem volna esküdni, hogy egy pillanatra a szemem sarkából láttam, hogy az egyik széken egy hulla foszladozott, de már egyébként is bőgni akartam, így nem akartam fokozni az érzést. Egyre erősödött bennem a szabadulási kényszer, és a halál iránti vágy, amelyet tövestül próbáltam elnyomni, de mélyen befészkelte magát az agyamba. Négykézlábra ereszkedve csúsztam az egyik ajtóhoz, majd rögvest rákulcsoltam ujjaimat a hideg, aranyozott vaskilincsre. Sietősen lenyomtam, majd mikor kattant egyet a zár, magamban majdnem ujjongani kezdtem. Éreztem én valahogy, hogy túl korai volt az öröm, ugyanis kinyílni már nem nyílt ki. Számat elhagyta egy cifra, jól válogatott káromkodás, majd ököllel belecsaptam a kemény fába, ami pár másodperc múlva szép, pirosas színt hagyott maga után. Olyan gyors iramban történtek az események, hogy még megszeppenni sem volt időm. Mielőtt úgy döntöttem volna, hogy megvárom míg történik valami, lapítva megközelítettem a másik ajtót is. Mindegy alapon azt is megpróbáltam kinyitni, de most sem történt semmi, így gondoltam valami spéci bűbájjal van levédve. Halkan behúzódtam a legközelebbi sarokba, mint egy ketrecbe szorított állat, és némán sírni kezdtem. Percekig is imádkozhattam, mindegy kinek címeztem ezeket, azt hittem nem figyel rám, és ez így is maradt.
Csupán egyetlen szót hallottam fejemben, mielőtt még véget érhetett volna végszóra ez a borzalom. Torkom addigra már teljesen kiszáradt, de ami következett, na attól még levegőtt venni is elfelejtettem.
- Sajnálom. - suttogta egy hang, amely teljesen félreismerhetetlen volt. Jace.
* * *
Feldagadt, kisírt szemekkel keltem fel szinte ugyanott, ahol elkezdődött ez az egész... valami. A két fiú velem szemben üldögélt egy kivágott fa törzsén, majd amint észrevették hogy tudatomnál vagyok, nekem estek. Elárasztottak a kérdésekkel, és minden egyébbel, de még mielőtt válaszolhattam volna, ösztönösen letekintettem bal kezemre. Levegő után kellett kapnom, hogy ne nyüszítsek fel. Az öklömön ténylegesen ott virítottak a pirosas-lilás zúzódások.
- Válaszolnál végre? Majd' halálra aggódtam magamat. - dühöngött Jace, amit meg is értettem, csak szimplán nem találtam túl jogosnak.
- Ez nagyon nem volt vicces muci. - rázta a fejét szomorúan az idősebbik.
- Azt hiszem... - szipogtam kellemetlenül Ethanre nézve.
- Hogy? - türelmetlenkedtek mindketten, mire végre megtaláltam a hangomat is.
- Azt hiszem látomásom volt. - suttogtam magam elé, majd számat összeszorítva néztem végig ahogyan lassan, de biztosan mindkettőjük teljesen kikel magából.
