Átnéztek rajtam. Sokszor tekintetük, aminek a sarkában én is ott voltam, gond nélkül elillant. Az egyik fa mögött álltam, még mindig nem mertem megmozdulni. Féltem. Ugyan azóta már óhatatlanul is kiengedtem egy sikolyt, amely már régóta kikívánkozott, mégsem hallottak meg. Ujjaim folyamatosan a torkomon lévő vágást tapogatták, ahol éreztem minden egyes szegletét húsom, és bőröm egymásba fonódásának. Nem fájt, és ez volt a legrosszabb, ami megrémített. Agyam vészesen kattogott, hogy vissza tudjak emlékezni, de mind ugyanannyiszor egy volt az eredmény, a rettenetes fejfájás. Térdre rogytam, majd felvázoltam a lehetőségeket, amiből szám szerint csupán három volt. Vissza kellett volna mennem, és igazából ezt kellett volna választanom, de valami gátolt. Nem szerettem volna Jace arckifejezését meglátni, ugyanis már előre tudtam, amit mondanék, feltehetőleg a világ legnagyobb marhasága lenne. Még ha fájdítóan igaz is. Sok mindenre nem tudtam volna magyarázatot adni, az pedig most a legfontosabb lételem lenne számomra. Én sem leltem az okokat, és ennél jobban semmi nem bosszantott. Muszáj voltam rábírni magamat, hogy valamibe bele is kezdjek. Míg a lények kitartóan, és sikolyaikkal jelezve egymásnak szüntelenül engem kerestek, mindaddig én itt voltam az orruk előtt. Itt voltam, és éppen arról gondolkoztam, hogy mi legyen, pedig a válasz már ésszerűen egyszerű volt. Hátamon hideg víz futkosott, ha elképzeltem magam előtt az épületet. Nagy, zord betűkkel volt a szerkezetre írva "TANÁCS", persze kétlem, hogy a való életben így lenne. De még így is, visszariasztott az, hogy tudtam, mindent tudnak rólam. Mégis, pont ez volt az, ami most a tanács karmai közé csábított. Tudni akartam viszont azt, amit ők annyiszor elvettek tőlem azzal, hogy nem tárták világosan a szemem elé. Megtehették volna, de valahogyan éreztem, hogy egyfajta különös féltés őket is gátolja. De többet már nem kellett ezen gondolkodnom. Itt, démonok és alvilág, pokol és menny között döntöttem el. Így hát elindultam.Kerestem egy helyet, ahol távolabb leszek tőlük, de ők már addigra mindent elborítottak. Ott voltak, szemem sarkából csak őket láttam, bőröm jéghideg libabőrödzésén csak őket éreztem. Egy pillanatra visszabarangoltam emlékeimben a lelkekhez, kik akkor is segítettek megtalálni az utamat. Sajnáltam, hogy most nem voltak sehol, ugyanis biztos voltam benne, hogy most is rávilágítanának a helyzet fontosságára. Lehet, hogy csak ugyanazt szajkóznák legbelül, mint amit én szoktam magamnak mondani. Minden helyrejön. Csak hogy itt már nem volt mit helyrehozni.
Addigra már messze jártam. Fél óra alatt egy-másfél kilométert is gyalogolhattam. Nem fáradtam ki semennyire sem, de nehezemre esett tartani a tempót. Már nagyon az erdő sűrűjében voltam, de még mindig láttam egy-két éhes lélekfalót magam körül. Megálltam. Nem volt tovább erőm helyet keresni, úgy gondoltam ha már eddig nem találtam, akkor nem húzom az időt. A nap már így is lemenőben volt, és sugarai rózsaszínes lilára festették az eget, és a felhőket. Igyekeznem kellett, ugyanis ahhoz, hogy idézni tudjak, fel kell használnom a természetet is. Este ez sokkal kevésbé lehetséges, mint nappal, ugyanis ahogyan sok minden más is, ilyenkor még az erők is regenerálódnak. Nem sötét varázslatból merítek, így ilyenkor csak gyengébb leszek, és sebezhetőbb. Lábaimmal koszos ágakat, és leveleket rugdostam félre, így csak a csupasz talajt hagyva magam előtt. Törökülésbe ültem, majd egy kicsi, majd egy nagy kört rajzoltam körmeimmel a földbe, úgy, hogy egymásba fonódjanak. Ez jelképezte a kettős dimenziót. Felírtam három szót, melyeknek jelentése sokrétű volt, mégis, akik egy fajból származnak, félreérthetetlenül felismerik. Egyszerűbbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, pedig az utolsó lépés volt mind közül a legnehezebb. Erőket kell koncentrálni, még hozzá sokkal többet, mint amennyire kipihent állapotomban lennék képes. Lehunytam a szememet, majd koncentrálni kezdtem. Csuklómra gondoltam, és arra a kimerítő, bizsergő, mágiával teli fájdalomra, amely elönti az egész testemet. Ujjaim bizsergésére, ahogy szétárad bennük az adrenalin, és osztozik a rettegéssel. Nem éreztem semmit, ezért tekintetemet a karomra kaptam. Torkom azonnal kiszáradt, jeges érzést hagyva magam után, mikor megpillantottam; jelem visszavonhatatlanul is kiszürkült. Ez egyértelmű jelzés volt. Nem volt meg többé bennem az, ami elég élővé tett ahhoz, hogy mágiát alkalmazzak. Máshoz kellett folyamodjak. Az erők megtagadták tőlem az egyetlen tiszta, és képviselhető megoldást ahhoz, hogy messzire tudjak jutni innen.
