Where Do Broken Hearts Go; [H.S]

~Chapter 5.~

Faith szemszöge:

Alig várom, hogy az óra ötöt üssön és leléphessek. Ma közel tíz embert kellett kisminkelnem, de már a kezem majd leszakad a helyéről. Felkapom a táskámat és a lift felé indulok.
- Faith! Hétfőn reggel nyolckor kezdesz és délben szabad vagy, mint a madár, mert egy fontos megbeszélésem lesz - lihegi Patrick, aki futva ér utol.
- Rendben. Jó hétvégét.
- Neked is - mosolyodik el. Szerencsére csilingel a lift, ezzel azt jelezve, hogy mindjárt nyílik az ajtó és be is szállhatok. Könnyedén jutok le a földszintre, ahol intek egyet a recepciósnak, lehúzom a kártyámat és a táskámban turkálva a kocsi kulcsomért indulok a parkolóba. Amint odaérek, egy alakot pillantok meg a kocsimnak dőlve. Mivel már este van, elég kötöttek a látási viszonyok és eléggé meg is ijedek, de ahogy közelebb érek, felismerem az illetőt és fújtatok egyet.
- Mit akarsz? - állok szembe vele és smaragdzöld szemeibe nézek.
- Hogy hallgass meg.
- Nem - makacskodok, és a kilincshez nyúlok, de elállja az utamat. Hangos telefoncsörgés zavarja meg a feszült párbeszédünket. Kicsúsztatom a zsebemből a mobilt és mikor a nővérem nevét látom meg a kijelzőn, hálát adva az égnek csúsztatom végig az ujjam a képernyőn.
- Szia, drága húgocskám! Mikor végzel?
- Mennék már haza, csak van egy-két akadályozó tényezőm - emelem a tekintetemet a férfira, aki régen rengeteget jelentett nekem, azonban most egy kanál vízben meg tudnám fojtani.
- Siess, mert itt vagyok a háznál és nem hoztam a kulcsom.
- Rosie veled van? - utalok a három éves tündéri unokahúgomra.
- Most nincs. Az apjával van.
- Oké, sietek! - zárom le a beszélgetést.
- Mennem kell, Harry kérlek, engedj! Rosie és a nővérem a házamnál vannak - hazudom.
- Mikor lettél te ilyen makacs? - sóhajtja és arrébb áll. Bepattanok a volán mögé és lehúzom az ablakot.
- Talán akkor, mikor egy fasz darabokra törte a szívemet - mondom szemrehányóan és beindítom a kocsit, majd gázt adok.

Fogalmam sincs, mit képzel magáról. Már kezdeném leküzdeni azt a mardosó űrt, ami a szívemben tartózkodik jó ideje, erre előkerül és meg akarja magyarázni. Két év után... Akkor kellett volna és nem most. Dühösen megrázom a fejemet és tartok tőle, hogyha most valaki látna, egy elmegyógyintézetes őrültnek nézne. Sűrűket pislogva kanyarodok be a parkolóba, ugyanis annyira fáradt vagyok, hogy úgy érzem mintha a szemembe egy kiló homokot szórtak volna. Leállítom az autót és lekapcsolom a világítást. Megmarkolom a kormányt és homlokomat annak támasztom. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy itt tudjam hagyni az érzéseimet és egy széles mosolyt a számra csempészve indulhassak el a nővérem felé... Tudom, hogy ez nem fog sikerülni. Túlságosan felkavart Harry felbukkanása. Nekem ő volt a nagy Ő. Amikor turnén volt, sokat sírtam, mert nagyon hiányzott. Minden este skypeoltunk és alig vártam, hogy hazajöjjön. Aznap be voltam zsongva. Azt sem tudtam hol áll a fejem. Mindenkinek neki mentem és mindent kiejtettem a kezemből a bambulásom miatt. Nagyon el voltam varázsolva. Alig vártam már, hogy délután legyen és átmehessek hozzá. Annyi idő után csak azt akartam, hogy újra érezhessem az illatát és újra halljam búgó hangját, ahogy azt mondja nekem, szeretlek. De hiába vártam ezt az egyetlen számomra létfontosságú szót a szájából. Többet nem mondta nekem.
- Húgi! - kezd el kopogni az ablakon Alice. Hirtelen megugrok, majd a hajamba túrok és kifújom a levegőmet.
- Megyek - motyogom és kiszállok az autóból. Lezárom, és megölelem a nővéremet.
- Felmegyünk? Már egy ideje itt ácsorgok és a Londoni nyári este nem kíméletes - dörzsöli meg a karját.
- Bocsi - húzom el a számat és megnyomom a megfelelő gombot, ami beenged a társasház aula részébe. Csöndben felsétálunk az ajtómig és miután becsukódik mögöttünk az ajtó, a nővérem rákezd.

- Ki tartott fel? Miért voltál olyan furcsa a telefonban? Fiú? - hadarja olyan gyorsan, hogy szinte összefolynak a szavai.
- Alice, kérlek, nyugodj le, és foglalj helyet a kanapén. Hozzak inni?
- Ahha, gyümilé jól esne - vágódik le a pihe-puha ülőalkalmatosságra.
- Oké, mindjárt hozom - sietek be a konyhába.
- Addig mondhatnád! - kiabál utánam.
- Fogd már be két percre! - nevetem el magam. Leveszek a fölső polcról egy poharat és teleöntöm narancslével, mivel tudom, hogy az a kedvence. Felemelem a poharat, leoltom a villanyt és a kezébe nyomom a folyadékot.
- Köszi! Na, mondd! - pakolja a lábait törökülésbe, az ölébe pedig egy díszpárnát helyez.
- Ma bent járt Harry - sóhajtom, és a szemébe nézek. Egy pillanatra megáll a kortyolgatásba és köhögni kezd.
- Meg ne fulladjál már te nagyon béna! - nevetek fel a tesóm szerencsétlenkedésén.
- Hogy Styles? Az a rohadék?
- Hát...így is fogalmazhatunk - töprengek a plafont tanulmányozva.
- És?
- Megvárt munka után. Azt mondta, hogy sajnálja és kérte, hogy megmagyarázhassa.
- Remélem jól elhajtottad!
- Igen.
- Büszke vagyok rád húgi! - emeli fel a kezét pacsira várva, mire belecsapok és elmosolyodok.
- Ajjaj - kezd méregetni.
- Mi van? - vonom össze a szemöldökömet.
- Te még mindig? - kerekednek el barna íriszei.
- Mi mindig? Alice kommunikáljál már úgy, mint egy rendes ember! - förmedek rá.
- Szereted - jelenti ki, mintha ez egy tény lenne. Sajnos tényleg az, de ezt minél előbb ki kell vernem a fejemből.
- Jaj, Alice én nem tudom, mit csináljak... Őrülten szerelmes voltam belé! Ez nem olyan, ami hamar elmúlik! - kétségbeesetten pillantok a nővéremre, aki aggódva méreget.
- El kell felejtened. Hidd el Faith, ebből csak rosszul jöhetsz ki! Ne felejtsd el, hogy dobott.
- Azt mondta meg tudja magyarázni.
- Jaaj, húgi ne legyél már ilyen naív! A férfiak mindent meg tudnak magyarázni!
- Tudom. Erősnek kell lennem. Ha bedőlök neki és ismét pofára ejt, én összeomlok...
- Na, akkor belezem ki! - csapja le az üvegpoharat az üveg asztalra. A nővérem mindig is harciasabb és erősebb volt, mint én.
- Rosie hogy van? - váltok gyorsan témát mielőtt túlságosan felhergelné magát.
- Jól. Remélem az apjával nem szedték szét a lakást..
- Ha nagyon aggódsz, menj csak nyugodtan. Holnap reggel átmegyek.
- Ígéred?
- Ígérem!
- És nem fogsz agyalni azon a balféken?
- Nem tudom.. - mosolyodok el halványan.
- Jaj, húgi féltelek... - ölel meg.
- Tényleg ennyire törékeny lennék? - nevetek fel.
- Igen! Tudom, hogy erősnek akarsz mutatkozni, de tudom, hogy megszédítenek azok a világhíres zöld szemek.
- Ne is mondd - rázom meg a fejemet, mert ismét emlékek hada kezd felsorakozni a szemeim előtt.
- Azt ajánlom, szívj el egy jointot és aludj! - kuncog.
- Nem vagy te normális! - nevetek fel és kinyitom az ajtót.
Felveszi a bőrkabátját, majd még egyszer megölel és kisétál az ajtón. Mosolyogva megvárom, míg eltűnik a látóteremből és bekulcsolom az ajtómat. Imádom a nővéremet, de néha nincs ki a négy kereke... Mivel eléggé lefárasztott a mai nap, meg persze a nővérem is, úgy döntök, hogy gyorsan letusolok, megnézek egy filmet és olyan tíz óra körül sikerül is elaludnom.