Halihó! Meg is hoztam a következő részt! Jó olvasást és várom a Vote-okat, na meg persze a hozzászólásokat is! További jó szünetet nektek! Puszii! Xx
Faith szemszöge:
✖Két hónap múlva✖
- Harry, igyekezz már, el fogunk késni! - kiabálok az emeletre, ahol a vőlegényem még tollászkodik. Most megyünk a tizedik heti vizsgálatra, ugyanis néha begörcsöl a hasam és tudni akarom, hogy ez normális e. Az orvos után megyünk elintézni a dolgokat a holnapi esküvőre. Ja, igen. Holnap tartjuk Louis és Dan esküvőjét. Májusra volt tervezve, de Louis lefújta, ugyanis Dan sokat idegeskedett, aztán egyik nap rosszul lett, így Lou megmondta neki, hogy elhalasztják, és ha majd nem görcsöl rá ennyire, akkor majd megtartják. Danielle végül elfogadta és át tették június tizenkettedikére, ami holnap lesz. Már nagyon izgulunk és várjuk, Dan viszont egy cseppet sem ideges, mert tudja, hogy csodálatos esküvő szervezője és tanúja van, az én szerény személyemben. Idegeskedek én helyette, ami viszont Hazznak nem tetszik, de nem tud vele mit csinálni. Kicsit harapós vagyok mostanában...
A menyasszony a hetedik hónapban van, így inkább itthon maradunk, és Londonban tartjuk a szertartást kis létszámmal, ami a fiúkat és a Louis és Dan családját jelenti szűk körben.
- Itt vagyok már! - sétál elém.
- Végre! Haladjunk! - indulok a garázs felé.
- Ideges vagy? - kérdezi.
- Tudni szeretném, hogy jól van e a baba, és intézném a kaját holnapra.
- Ne ásd már bele ennyire magad az esküvőbe! Miattad lesz rossz a babának!
- Hogy mit mondtál? - torpanok meg a kocsi mellett.
- Semmi - mondja, majd kinyitja az ajtót és beül a vezető ülésbe.
Behuppanok és becsapom az ajtót.
- Azt akarod mondani, hogy nem leszek jó anya?? - fordulok felé.
- Nem ezt mondtam - közli higgadtan.
- De!
- Faith, fejezd be a hisztit! Tudod nagyon jól, hogy csak jót akarok neked és aggódom!
- Szerinted nincs baj? - nézek rá aggódva.
- Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.
- Biztos??
- Biztos.
Kifújom a levegőt és hátradőlök. A klinikához érve kiszállunk, majd felmegyünk az orvosom rendelőjébe.
- Jó napot! - köszön mosolygósan és bemutatkozik Hazz-nak, ugyanis most látja őt elsőnek.
- Dr. Fletcher vagyok!
- Örülök. Harry Styles! - vigyorog rá a vőlegényem, amit egy morgással jutalmazok.
- Feküdj fel az ágyra Faith. Van panasz?
- Néha begörcsöl.
- Ohh..megkukkantjuk a kicsit - mondja kedvesen és hozzá is kezd a vizsgálathoz.
- Ahha! Már látom is a babát!
Hazz közelebb jön, majd nagy mosollyal, csillogó szemekkel, szinte csodálva nézi, hol a monitort, hol a pocakomat.Pár perc múlva végez is a doki.
- Mindent rendben látok. Annyi, hogy lehet a szokásosnál egy picit kisebb, de ne aggódj, ez minden második kismamánál így van! Táplálkozz egészségesen és szedd a vitaminokat! A tizenharmadik héten találkozunk legközelebb.
- És a görcsök? - kérdezem, mikor letöröltem a zselét és felálltam.
- Az általában a stressztől van. Pihenj és aludj sokat!
- Rendben. Köszönöm! Szia! - köszönök el tőle.
- Helló! - köszön Hazz is és kimegyünk.
- Mi volt az a vigyorgás Styles?
- Nem szabad vigyorognom?
- Tudom, hogy csinos a doktornő. Én pedig nemsokára egy bálnához fogok hasonlítani!
- Hülyeségeket beszélsz! - rázza meg a fejét.
- Befejezem - sóhajtok.
- Az jó lesz! - mondja, és kinyitja a kocsit. Bepattanunk, majd az étterem felé vesszük az irányt, ahonnan az esküvői menüt rendeljük. Kerek egy óra elteltével sikerül megbeszélni a holnapi menüt, így elbúcsúzunk és bepattanunk a kocsiba.
- Akkor most aa tortáshoz, meg a virágoshoz! - jelentem ki.
- Nem. Haza megyünk, csinálok neked kaját meg teát, aztán beszeded a vitaminokat, és pihensz egy nagyot!
- De Hazz! - csapok a térdeimre.
- Minden sínen van! Holnap semmivel sem lesz gond. Ami még hátra van, azt én elintézem!
- Biztos? - pillantok rá.
- Persze!
- Szeretlek! - sóhajtom.
- Én is titeket! - teszi a combomra a kezét és hazafelé vesszük az utunkat.
YOU ARE READING
Where Do Broken Hearts Go; [H.S]
Fanfiction~A történet +18-as részeket is tartalmazhat, csak saját felelősségre olvasd!~ - Én...én már nem szeretlek. Szakítani akarok - formálja meg Harry, rózsaszín telt ajkaival a szavakat ám egy pillanatig sem néz a szemembe. - Hogy mi? Miért? - kérdezem é...