Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

New beginning.

Egész életemben két dologtól tartottam igazán. Az egyik az, hogy felriadok az éjszaka közepén és apám néz velem farkasszemet az ajtómban állva, arcát bevilágítja a hangos szirénaszóval érkező mentőkocsik kék-piros fénye. Ez inkább egy emlékkép, ami végigkíséri minden egyes éjjelemet az a bizonyos nap óta.
A másik, hogy elkések az óráról.
Gyűlölök késni.
Utálom, amikor mindenki engem bámul, pedig ha az ember akár csak egy perccel is a kezdés után érkezik, ez elkerülhetetlen.
Nem tudok együtt élni a gondolattal, hogy a tervem, miszerint csendben meghúzom magam a leghátsó padban, hogy senki ne vegyen észre és ne kezdjenek kérdezősködni kudarcba fulladt.
Én leszek az új lány, aki akaratlanul is több figyelmet kap a kelleténél legalább az első napokon, főleg most, hogy valószínüleg az egész új osztályom előtt fogok bevonulni a terembe.
Már most érzem az átható tekinteteket amik végigkísérik minden egyes mozdulatomat.
Csak abban reménykedek, hogy ennyivel abba is marad az érdeklődésük.
Negyed órával korábban indultam, hogy bőven legyen időm a betervezett helyem elfoglalására.
Viszont nem számoltam azzal, hogy a stoptáblánál feltorlódnak majd a kocsik - mert ebből a városból valahogy kihagyták a közlekedési lámpákat -, ahogy azzal sem, hogy az épület, amit ezentúl minden nap látogatni fogok, rengeteg folyosóval és emelettel rendelkezik.
Még 5 percem volt kezdésig mikor berontottam a főkapun.
Apám tegnap este megbeszélte az igazgatóval, hogy ma reggel tart egy eligazítást és menjek rögtön az első emeleti irodájához.
Felrohantam a széles lépcsőn, konkrétan átestem a dupla szárnyú ajtón, és nekiütköztem valami falnak.
Hátratántorodtam, kezeimmel csapkodva próbáltam visszanyerni egyensúlyomat, mire dugig pakolt táskám lecsúszott vállamról, elrántva az egyik oldalra. A hajam az arcomba hullt, nem láttam semmit.
Istenem, tuti most esek el! Nincs, ami megállítson! Ez annyira szívás...!
Ekkor egy erős kéz ragadta meg a derekamat, megakadályozva az esésemet.
A táskám a földre esett, és a tartalma mindenfelé szétszóródott a padlón.
A rajzaim, ó, istenem, csak ne essen semmi bajuk!
Egy másodperccel később már annak a szilárd falnak támaszkodtam, aminek az előbb nekirohantam.
Viszont ez a fal meleg volt.
És nevetett.
- Hűha! - hallatszott egy rekedtes hang. - Minden rendben?
Ez a fal nagyon nem egy fal volt.
Egy srác tartott a karjaiban.
A szívem a torkomban dobogott miközben felnéztem a felém tornyosuló óriásra. Két barna szempárral találkozott tekintetem, és egy angyali mosollyal.
Más volt.
Nem rossz értelemben.
Olyan különleges.
De ami a legjobban felkeltette figyelmem, az a haja. Szőke volt, ami arcát csak még angyalibbá tette.
Pár másodpercig csak kifejezéstelen arccal bámultam, minden izmom leblokkolt.
- Mi történt? Jól vagy? - kérdezte ugyanaz a hang.
Mély lélegzetet vettem, és eltoltam magamtól. Válasz nélkül letérdeltem, próbáltam összeszedni könyveimet. Fél szememmel láttam, ahogy ő is leguggol, hogy segítsen. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam, hogy keze a rajzfüzetem felé közelít.
Felé vetettem magam, ezzel elérve hogy a kezemben lévő tollak újra a földön kössenek ki.
- Ne! Azt hagyd! - hangom kissé túl aggodalmasan csengett.
- Hé, rendben, csak segíteni szeretnék! - mondta kissé ijedten, de még mindig kedvesen. 
Nem tudom hogy kell beszélni az emberekkel, otthon is alig volt barátom, csak Cat, akivel szinte testvérek voltunk. Viszont anya halála után mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, nem vágytam senki társaságára, még ha kerestek is.
- Sajnálom! - sütöttem le szemeimet.
Válaszként csak egy megnyugtató mosolyt kaptam.
Miután összeszedtük a dolgaimat, felállt, és lenyújtotta a kezét nekem.
Mikor ránéztem, figyelmemet megragadta a csuklóján lévő karóra.
Éreztem ahogy kifut ereimből a vér.
Nem törődve a szőkeség kérdő tekintetével, egy gyors köszönöm kíséretével sarkon fordultam, lépteimen csak az igazgatói iroda hatalmas ajtaja előtt lassítottam.
Bennt egy 40-es évei elején járó, szigorú tekintetű nő fogadott.
- Jóreggelt, Corelin Young vagyok, tegnap beszélt apámmal. Elnézést a késésért, volt egy kis incidensem a folyosón.
Nézése lyukat fúrt bennem, miközben lassan, tetőtől talpig végigmért
- A körülményeidet figyelembe véve ezt most elnézem neked, de ne forduljon még egyszer elő! - hangja érzelemmentes volt. - Gyere, megmutatom a termedet.
Egy apró bólintás kíséretében követni kezdtem az üres folyosón.
A hideg is kiráz tőle!
Gondolataimba merülve, lehajtott fejjel sétáltam utána, csak akkor néztem fel, mikor már nem hallottam tovabb idegesítő magassarkúja kopogását.
Egy nagy, barna ajtó volt előttünk még zárva, mivel bennt már elkezdődött az első óra. Csodás...!
Féltem. Nem akartam semmilyen új dologba belevágni, a régi életemet akartam.
Az ajtó nyitódásánal már tudtam, hogy nem tudok elfutni.
Muszáj bemennem oda, és elfogadnom az új körülményeket.
Anya is ezt szerette volna...