Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Run away from reality.

Málnaillat.
Semmi mást nem fogtam fel abban a helyzetben.
Málnaillata volt a szemeim elől fényt elvevő, hatalmas, puha dolognak, amibe arcomat fúrtam.
Mikor végre újra fényhez jutottam, körülnéztem.
Egy átjárón álltam, jobb oldalamon kocsik hosszú sora.
Előttem meg, egy magas, szőke angyal, aki mintha a felhők közül szállt volna alá, csakhogy előttem teremjen, jelenlétével feltartva az engem majdnem aszfaltra küldő autókat.
Hirtelen, váratlanul csaptak homlokon emlékeim.
Az előttem lévő mindig természetesen halványrózsaszín ajkak nemrég még egy számomra ellenszenves lányéin nyugodtak.
Kissé undorodva, összeráncolt szemöldökkel toltam magam el megmentőm szorosan tartó karjaiból, és indultam meg a biztonságot nyújtó járda irányába.
Hallottam, ahogy utánam indul, mégsem törődtem vele, csak haladtam a hazafelé vezető utamon.
Egy gyengéd szorítást éreztem csuklómon, ami meggátolt a haladásban, újra szembefordítva magával.
- Corelin, megőrültél?! Miért nem néztél semerre?! - kérdezte kissé emelt, aggodalmas hangon, mire kissé összerándultam, amit észre is vett, mivel arca kissé elernyedt. - Ne haragudj, nem akartam kiabálni, de van fogalmad arról, mennyire megijesztettél?!
- Sajnálom. Nem volt szándékomban. Köszönöm, hogy segítettél, de most mennem kell. - arcom, érzelmeimet tükrözve, kifejezéstelen volt.
Karomat megpróbáltam kiszabadítani, de esélytelennek tűnt, szorítása erősödött mozdulatom láttán.
- Mi a baj? - hangja halk volt, lágyan csengett.
- Semmi. - válaszom közben lehajtottam fejem, de azonnal fel is kaptam, mikor rájöttem viselkedésem okára. - Most viszont, ha megbocsájtasz, szeretnék hazamenni, egész délután a suliban pakolgattam dobozokat, eléggé kimerültem.
- Lin...te...te a suliban voltál? Mikor? Mikor jöttél el? - kérdezte kikerekedett szemekkel.
Reakciója láttán apró, fájdalmas mosolyra húzódott szám.
- Épp időben. - válaszoltam, majd kihúzva karom szorításából, elindultam az ellenkező irányba.
Nem hallottam lépteit mögöttem, mire egy apró sóhaj hagyta el számat, így folytattam utam.

---

Csönd van.
Idegtépő csönd.
Az ablakomból rálátni a hatalmas teliholdra, ami bevilágítja egész szobám.
Az éjjeliszekrényemen lévő órát bámulom, már meg sem tudom mondani mennyi ideje.
23:50...51...52.
Másfél órája forgolódok az ágyamban.
Nem bírtam tovább.
Felültem fekvőhelyem szélén, kibámulva ablakomon, egyenesen a csodásan ragyogó holdra.
Neki semmi problémája nincs.
Annyi a dolga, hogy fénnyel világítsa be az emberek üres, egyedül töltött éjszakáit.
Pont, mint az enyémeket.
Gondolataimba merülve sétáltam le a lépcsőn, majd egy forró tea kíséretében tértem vissza szobámba.
Letettem a fehér bögrét az íróasztalom szélére, majd leültem az ócska, zöld karosszékembe, amit apa ellenkezése ellenére hoztunk magunkkal régi házunkból, pontosabban anya szobájából.
Miután elhelyezkedtem, felkapcsoltam asztali lámpámat, behelyeztem fülembe telefonom fülhallgatóját, majd elkezdtem rajzolni az asztal fiókjában tartott hatalmas rajzfüzetbe.
Mikor kész lettem, figyelmesen néztem végig az egykor üres lapon, amit most teljesen kitöltött egy alak, amint a járdán sétál zsebretett kezekkel, lefele nézve.
Nem szeretem elemezni rajzaimat munkám közben, ezért csak most szembesültem a papíromon található személy arcával.
Zelo...
Komolyan képes voltam lerajzolni?!
Összeráncolt szemöldökkel téptem ki, majd gyűrtem össze rajzfüzetem lapját.
Felpattantam székemből, ezzel a földre küldve a roncsokban álló papírlabdát, ami elgurult egészen szobám sarkáig.
Visszatérve puha ágyamba, mielőtt magamra húzhattam volna takarómat, rápillantottam órámra.
2:44.
Belefúrtam arcom párnámba, abban a reményben, hogy ez majd segít elbújni a világ elől, és utána teljes nyugodtsággal fogok tudni aludni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve szekényemhez sétáltam, majd kivettem belőle egy hosszú, meleg pulcsit.
Anya pulcsiját.
Azt mondta, ha ez volt rajta, könnyebben el tudott lazulni, és nem gondolt a problémáira, a rossz dolgokra körülötte.
Mikor újra visszafeküdtem, már nyugodtsággal hajtottam fejem párnámra.
Éreztem, ahogy szemhélyaimra hatalmas súly nehezedik, majd feladva szolgálatukat, lecsukódnak.