Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Long time ago.

Idegen, zavart szemek sokasága fogadott, mikor átléptem a küszöböt.
Alig álltam lábaimon, teljesen elzsibbadtak.
Félig hallottam, amint az igazgató mond valamit, párszor ki tudtam venni, ahogy a nevemet ejti ki száján, gondolom most felvilágosítja a többieket, ki vagyok, és miért vagyok itt.
Éreztem, ahogy látásom elhomályosul.
Nem, nem történhet meg megint! Lin, szedd össze magad, lélegezz.
- Corelin! - összerezzentem az éles hang hatására.
- I..Igen? - hangom gyenge és rekedtes volt.
- Látod azt a helyet, a harmadik padsorban? Ülj oda, ha csak nem akarsz egész órán itt álldogálni. - mondta, feltehetőleg az új osztályfőnököm.
Chh, itt nem futja egy kis kedvességre?
Csak álltam ott még pár másodpercig, majd rávettem magam, hogy lassú, óvatos léptekkel elinduljak a helyem felé.
Táskámat lecsúsztattam padom mellé, ahogy helyet foglaltam.
Az eddigi sikeres küldetésem, miszerint nem nézek senkire, amíg mind el nem fordulnak, egy pillanat alatt dőlt romba, amint átpillantottam a terem másik oldalába, egy faliórát keresve.
Hosszú perceknek tűnt az a másodperc, míg szemeim rátapadtak egy ismerős barna szempárra, és bárhol felismerhető szőke hajkoronára.
Elkaptam a tekintetem, mikor hibátlan arcán megjelent egy halvány mosoly.
Elővettem táskámból a jegyzet- és a rajzfüzetemet, és igyekeztem leírni minden apró dolgot, még ha semmi értelme sem volt.
Egy kis idő után ez nem volt elegendő ahhoz, hogy csillapítsa a vágyat, hogy felnézzek, és tovább tanulmányozzam az angyali arcot.
A rajzfüzetem tele volt fényképekkel emberekről, akik különlegesek voltak, kitűntek a tömegből, így elhatároztam, hogy minél előbb készítek róla is egy képet, amit utána le is rajzolhatok.
Régi rajzaim javítgatásaival elrepült az idő, csak a hangos, idegesítő csöngésre emeltem ki a fejem a füzetemből.
Mindenki szinte azonnal eltűnt a teremből az osztályfőnökkel az élen.
Egy ember azonban nem az ajtó felé vette az irányt, hanem egyenesen a padomhoz.
Ó, ne!
- Zelo. - hallottam meg hangját.
- Ne haragudj, nem tudom, mit jelent ez. - mondtam, miközben igyekeztem összepakolni a cuccaim, hogy minél hamarabb eltűnhessek erről a helyről.
- A nevem. - kuncogott. Bár ne lenne ilyen édes mosolya!
- Oh. - lenéztem füzeteimre, amik immár egy halomban vártak rá, hogy bekerüljenek a táskámba. - Bocsánat, mennem kell!
- Előbb még áruld el a neved. - szemei nem engedték, hogy akár egy pillanatra is levegyem a tekintetem róluk, beszippantottak, akár egy fekete lyuk.
- Corelin.
- Nos, örülök, hogy belém estél, Corelin! -arcán egy játékos mosoly terült szét, amit nem tudtam hová tenni.
- Tessék? - megdöbbentem. Mit képzel?
- Ha nem emlékeznél, reggel én mentettelek meg valószínüleg egy nyaktöréstől! - mondta, miközben bal kezét a mellkasára tette, arcán pedig önelégült mosoly jelent meg.
- Vegyél vissza, Superman! - vágtam vissza, de nem bírtam ki mosolygás nélkül.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem Batmen sokkal menőbb, úgyhogy ha megengeded inkább ő lennék. - mondta egy vállrándítással.
- Ahogy akarod. - nevettem, miközben, elsétáltam mellette, remélvén, hogy ezzel lezártuk a beszélgetést.
Kezdtem megnyugodni, mikor kiértem a kapun. Végre elmehetek innen.
Léptekre lettem figyelmes, közvetlenül mellőlem.
Lassan, minden feltünés nélkül próbáltam oldalra fordítani a fejem, de csak egy mellkassal találtam szembe magam.
Felnéztem, mire az óriás lenézett rám, közben mosolygott.
Megálltam.
Várjunk csak. Mit is mondott, mi a neve? Z..Ze. Nehéz.
- Követsz engem? - kérdeztem miközben még mindig néztem.
- Nem. Erre lakom, és gondoltam itt leszek, ha megint kedved támad elesni. - egy másodpercig jól kidolgozott pókerarccal nézett rám, majd kitört belőle a nevetés, és elkezdett tovább sétálni.
Csak álltam ott, lábaim felmondták a szolgálatot.
Mindez a nevetése miatt. Lehetséges egyáltalán, hogy egy ember ennyire elbűvölő legyen?
Észrevette, hogy még mindig állok, ezért hátrafordult, mire én észbekapva próbáltam összevakarni állam a földről, és sietős léptekkel megindultam felé, közben minden erőmmel a járdán tartottam  szemeim.
Akkor is ilyen mintája volt a köveknek mikor jöttem?
Csöndben folytattuk utunkat, gondolatainkba merülve sétéltunk egymás mellett.
A sokadik utca végén, amiket reggel próbáltam jól az emlékezetembe vésni, elértünk két hatalmas utca kereszteződéséhez.
Angyal lassított léptein.
Álljunk meg egy percre. Én itt eljöttem reggel? Nem, arra biztos emlékeznék.
- Merre mész innen?
- Hmm..- nem tudtam mit mondani, minden erőmmel próbáltam felidézni merre kell mennem. A kérdezés mindig jó ötletnek bizonyul. - Te merre mész?
- Ott lakunk abban a házban, látod? - bólintottam. - Tudod merre kell menni?
Francba! Biztos észrevette, mennyire szemügyre veszek minden közeli utcatáblát.
- Pff..persze, hogy tudom, jó a memóriám! - tettettem magabiztosságot. Sose ment a szinészkedés.
- Jól van, akkor, találkozunk holnap! - mosolygott. - Vigyázz magadra, Corelin!
Nem mondtam semmit, csak mosolyogtam rá, míg elment. Hipersebességgel elővettem telefonom, megnyitva a térkép alkalmazást, ami még csak be se mérte a helyzetem, mivel az egész mobilnetem lefogyott a sok online olvasással az elmúlt hetekben.
Fenébe!
Felnéztem, és szerencsére még láttam magam előtt egy kicsit messzebb a magas alakot.
- Ömm, hé, várj egy kicsit, öö... - ez ciki.
- Zelo. - mondta nevetve, miután megfordult.
- Zelo. - mosolyogtam én is bocsánatkérően. - Meg tudod mondani, merre van ez a cím?
Elvette kezemből a telefont, majd egy rosszalló köhintéssel rámnézett.
- Lefogyott a mobilnet, ugye? - aprót bólintottam. - Utálom, velem is mindig ez van.
Szótlanul álltam ott és figyeltem, amint beírja saját telefonjába a címet, majd a számomat. Ezután a sajátját az enyémbe. Várj, hogy mi?!
- Hogy ezentúl mindig legyen valaki, aki tökéletesen ismeri egész Coloradot, és éjjel nappal fel tudd hívni, ha eltévednél. Kivéve éjjel. Nagyon morcos vagyok, ha felébresztenek. - nevetett a végére.
- Rendben, Mr GPS, elárulnád merre kell mennem? - nevettem én is.
- Elkísérlek.
- De..
- Semmi de. Ha nem vagyok veled, nem garantált, hogy nem tévedsz el megint. - mondta ellentmondást nem tűrően.
Beletörődve néztem le újra a járdára. Csöndben sétáltunk. Nem kínos csönd volt, hanem megnyugtató.
- Min gondolkozol? - törte meg a csendet, mikor észrevette, hogy tekintetem rátapadt egy elhagyott, virágokkal benőtt szökőkútra, ami egy kisebb körforgalom közepén volt.
- Nézd azt a szökőkutat. Gyönyörű. - mutattam az irányába.
Nem válaszolt, csak követte tekintetem, és elmosolyodott.
Ez a szökőkút, ismerős. Biztos vagyok benne, hogy nem először látom.
Mikor közelebb értünk, felcsillant a szemem az ismerős utca látványára.
Kifújtam a levegőt.
- Azt hiszem, innentől boldogulok. -mondtam immár nyugodt hangon.
- Mondtam, hogy elkísérlek, sokkal könnyebb ezeket a helyeket összekeverni, mint ahogy látszik! - megforgattam szemeimet.
- Ebben egyetértek. De ott lakom. - mutattam egy ház irányába, amit még nem tudtam sajátomnak tekinteni. Rideg volt, kicsit sem olyan mint a régi házunk.
- Oh. - jelent meg egy alig észrevehető pír arcán.
- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy elvesszek. - mondtam egy apró mosollyal.
Válaszként  szélesen rámmosolygott.
- Aludj jól, Corelin! - ezzel megfordult, és elsétált.
Csak akkor mozdultam meg, mikor láttam magas alakját beforulni a legközelebbi utcánál.
Mikor beértem a házba, az ajtó melletti tükörnél megálltam, tükörképem nem engedett mozdulni.
Az utóbbi két évben megszoktam, hogy mindig üres tekintettel bámulok vissza a tükrökből.
Most más volt.
Mosolyogtam...