Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

This is what really means.

- Öt nem fogadott hívás. - sóhajtottam magam elé, majd asztalomra tettem a telefont, és karomra dőlve folytattam önsajnálatomat.
Már másfél órája annak, hogy Cassidie elment, de semmivel nem tudtam rávenni magam, hogy elmozduljak a rejtőzőhelyemről.
Junhong őrültnek gondolhat azok után, ami a parkban történt.
Egyelőre sokkal jobb ötletnek bizonyult egy helyben maradni, távol a kérdésektől.
Tíz keservesen rövidnek tűnő perc után lekínlódtam magam a kissé magasított szék üléséről, majd táskámat vállamra vetve a női mosdó felé vettem az irányt.
Belépés után elszörnyedve néztem a tükör irányába.
Hogy a francba nézek ki?!
Gyors mozdulatokkal engedtem meg a vizet, majd miután elég hidegnek találtam hőmérsékletét, arcomba locsoltam tenyeremmel.
Hosszú percekig élveztem, ahogy a jéghideg víz bőrömhöz ér, lehűtve annak elviselhetetlen forróságát, majd egy papírzsebkendő segítségével letöröltem arcomról  a szemempilláimról lefolyt fekete maszatot.
Miután végeztem, hajamat összefogtam, majd kilépve a mellékhelyiségből a pulthoz sétáltam.
- Elnézést, van itt valaki? - kérdeztem, mikor már öt perce nem tűnt fel senkinek sem jelenlétem.
Egy csattanást hallottam a hátsó helyiségből, majd szinte hasraesve, a semmiből termett előttem az ismerős lány.
- B...bocsánat. - próbálta megigazítani a sapkája alól kilógó szőkésbarna tincseit. - Mit hozhatok? - kérdezte az előzőnél egy fokkal magabiztosabban.
- Egy jegeskávét elvitelre. - mosolyogtam rá.
- Nagyot? - kérdezte, mire mosolyom szélesedett.
- Nagyot.

---

Éreztem, ahogy a jeges ital végigfolyik torkomon, majd egész testemet lehűtve érkezik meg végállomására.
Égető testhőmérsékletemen a kinnt kisebb tornádóként süvítő szél sem segített.
Ez aztán az időjárás, igazán hálás vagyok, drága Colorado!
Apa, neked meg végképp, amiért elhoztál ide, hogy ezt mind megtapasztalhassam.
Apa...
Kezemből majdnem kiejtve papírpoharamat pillantottam karórámra.
17:24.
Egy kisebb megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, mivel tudtam, hogy esélytelen, hogy hétvégén ilyenkor még otthon legyen.
Főleg úgy, hogy tegnap sem volt egyedül...

---

Húsz perc keringés után az utcákban időhúzásként, hazafelé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek pár ruhát, hiszen az éjszakát nem kívánom saját ágyamban tölteni.
Feltéve persze, ha lesz hova menjek...
Idegesen lépkedtem át a kocsifelhajtón, majd már régóta kezemben előkészített kulcsomat az ajtóhoz érve, zárjába nyomtam.
Levettem cipőmet, majd egyenesen a konyha felé indultam.
- Khm. - a nem várt hang hatására jobb oldalamról felugrottam mentemben, majd forrása felé kaptam tekintetem.
- Apa? - ráncoltam össze szemöldököm, amint megláttam a kanapén feszesen ülő alakját. - Itthon vagy? - tettem fel a kérdést magam elé bámulva, amit már régóta nem kellett.
- Corelin, szeretném, ha beavatnál, hogy ki volt az a fiú, aki ma utánad érdeklődött, utána meg megmagyaráznád, hogy miért, és honnan ismered. - mondta érzelemmentes hangon, válaszra se méltatva kérdésemet.
Amikor eljutott tudatomig, hogy tulajdonképpen mit is mondott, szemeim elkerekedtek.
Junhong... találkozott apámmal?!
- Corelin! - éles hangjára felemeltem fejem.
- Ő a barátom, és nem tartozom neked magyarázattal. - mondtam a lehető legkomolyabb arckifejezést magamra erőltetve, majd erőt véve magamon sarkon fordultam, és folytattam utamat a konyhába.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - trappolt utánam idegesen. - Hogy engedheted meg ezt a hangnemet velem szemben?! Rád sem ismerek, arról nem is beszélve, hogy éjszakákat töltesz ki tudja, hol! - nézett rám szikrákat szóró szemekkel.
- Ne pont most kezdd el játszani az Apa szerepet, kérlek! - sóhajtottam magam elé.
- Elég legyen! Éjjel-nappal dolgozok, hogy meg legyen mindened, errefel ezt kapom cserébe! - csapott idegesen a pultra, mire az egekbe szökött a pulzusom.
- Sosem kértelek rá, hogy adj meg nekem mindent! Én csak azt akarom, hogy itthon legyél! Nem veszed észre, hogy miattad ment tönkre minden? Anya halála után, mikor a legnagyobb szükségünk lett volna rád Aaronnal, te napokig haza se jöttél. Egyedül kellett szembenéznünk a gyásszal. Van fogalmad róla, miken mentem keresztül? Hát persze, hogy nincs, hiszen semmi sem érdekel a gyerekeiddel kapcsolatban! - könnyeim utat törtek maguknak, szakadatlanul folytak végig arcomon. - Anya emlékével mit sem törődve fekszel össze minden utatba kerülő "lehetőséggel"! Te... te soha nem is szeretted őt! - ennyi kellett ahhoz, hogy tenyere éles csattanással arcomhoz csapódjon, ezzel kirántva egyensúlyomból.
Négykézláb rogytam össze a földön, majd égő bőrömhöz kaptam.
- Lin! Én... sajnálom! N... nem akartam! - ért hozzá karomhoz, amit hirtelen mozdulattal elrántottam tőle.
- Ne érj hozzám! - figyelmeztettem sírástól elhaló hangon, majd felpattantam a padlóról, és vissza se nézve kirohantam az ajtón.

---

Könnyeim megállíthatatlan utazásba kezdtek, felszántva az ütéstől még mindig sajgó bőrömet.
Ez volt az első alkalom, hogy kezet emelt rám, de tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Táskámból előkerestem egy zsebkendőt, mikor szemeimet csípni kezdték a sós cseppek, amiket magukból ontottak, majd letöröltem őket, ám a vártnál jóval másabb eredmény fogadott, mikor lenéztem a fehér anyagra.
Vér.
Rekordsebességgel kaptam elő telefonom, majd visszatükröződő képernyőjén szemügyre vettem arcomat.
Egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj után, a tőlem nem messze lévő pad felé sétáltam, majd leülve, fejemet hátrahajtottam, és orrom alá nyomtam egy újabb kendőt.
Pár hosszú perc szenvedés után végre abbamaradt orrom "sírása", így miután egy kukába kidobtam a halomnyi piros színnel befestett zsebkendőt, folytattam utam.

---

Ott álltam, a hatalmas sötétbarna ajtót nézve, egyik lábamról a másikra helyezve súlyomat.
Karjaim cserben hagytak, nem engedték, hogy felemeljem őket a csengő gombjához, így senkinek nem tűnt fel, hogy itt vagyok.
Éreztem, ahogy táskámban valami megmozdul, majd időszakosan rezegni kezd, ezért kezembe vettem az eszközt, és hezitálás nélkül fogadtam a hívást.
- Lin! Hál' istennek, hogy felvetted! Merre vagy? Várj ne válaszolj, fontosabb, hogy jól vagy? - hadarta kérdéseit aggódó hangon.
- Beengedsz? - kérdeztem alig hallhatóan, majd mikor alig egy másodperc múlva szélesre tárult az előttem lévő ajtó, és megpillantottam barátomat, megnyugodtam.
- Annyira féltem, hogy valami bajod esik! - suttogta hajamba, miután szorosan oltalmazó karjai közé vont. - Soha többet ne csináld ezt, kérlek! - nyomott egy gyengéd puszit homlokomra.
- Sajnálom... - mondtam, majd már felszáradt könnyeim helyét újabbak tették nedvessé.
- Ne sajnáld! Most már itt vagy. - nézett mélyen szemeimbe. - Csak ez a fontos. - mondta, majd forró ajkát enyémre helyezte.