Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

It felt so real.

A hófehér falak, most színüket meghazudtolva szürkének, mocskosnak látszottak.
A rózsák nem tündököltek olyan életerővel, mint ahogy eddig mindig.
Fújt a szél.
Leheletem látszódott a levegőben.
Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Hol vagy? - kiabáltam a semmibe, megfordulva tengelyem körül. - Junhong!
- Eh? - hallottam meg a keresett személy hangját mögülem, mire azonnal felé fordultam. Arcizmaim elernyedtek, mikor szemeibe néztem. - Mit mondtál az előbb? - nézett rám értetlenül.
- A neved. - mosolyodtam el halványan. - A neved Choi Junhong. - ismételtem el, mire aprót bólintott, majd átnézett vállam felett.
Követtem tekintetét.
A látvány hatására szemeim elkerekedtek, torkomban hatalmas csomó akadályozta a levegővétellel való kísérleteimet.
Itt van... még mindig itt van, de nem úgy, ahogy legutóbb láttam.
Fekete köpenyének anyagát a szél a levegőbe röpítette, lábai nem érték a talajt.
Feltűnően közelebb került előző helyéről, a kezében lévő utolsó, éjfekete rózsaszálat maga előtt tartotta, tekintét meg sem mozdítotva annak magábaszippantó szépségéről.
Rémültséggel teli szemeimet visszavezettem a mellettem állóra, akinek arckifejezése egy az egyben megegyezett enyémmel.
- Gyere! El kell tűnnünk innen! - nyúltam keze után, ám tervem kudarcba fulladt, mikor selymes bőre helyett a levegőt érintettem ujjaimmal.
Összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá.
- Mi történik? Miért nem tudok hozzád érni? - kérdeztem, majd közelebb lépve hozzá kezemmel próbáltam végigsimítani arcán, ám ez ugyancsak nem sikerült.
- Lin. - nézett mélyen szemeimbe. - Én nem vagyok itt.

---

Mellkasom szúrni kezdett, nehezemre esett levegőt venni.
Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöződtek.
Hirtelen sebességgel ültem fel az ágyon, mire látásom elhomályosodott.
Mielőtt bármi rosszabbra fordult volna, erős karok szorítását éreztem, ahogy hátulról tulajdonosuk meleg mellkasához vonnak, minek hatására légzésem kezdett újra egyenletes lenni.
- Shh... semmi baj. - ismételgette fülembe suttogva, ujjaival lágyan cirógatva hajam. - Csak egy álom volt, Lin! Most már itt vagyok. Minden rendben. - szavai megnyugtattak.
- Újra láttalak az álmomban. Olyan... valódinak tűnt... - kezdtem bele elhaló hangon, mire szemeim elgyengülve roskadtak össze, így befejezni már nem tudtam.
- Ez a valóság. - hallottam meg tomoa hangját, majd végleg elnyomott az álom.

---

- Junhong, add ide szépen azt a serpenyőt, ne játssz vele, még eltörsz valamit. - nevetve nyújtottam ki felé kezemet, mikor az említett tárggyal harci állásba helyezkedett, "támadásra" készen.
- Én adtam neked lehetőséget, hogy egyenlő esélyekkel indulhassunk, de sajnos nem éltél vele. - sétált mögém, majd a kezében tartott eszközzel aprót csapott fenekemre.
- Na jó. - sziszegtem összeszorított fogaim között. - Ezt nagyon, de nagyon meg fogod bánni! - pillantottam hátra gyilkos tekintettel.
- Ó, igen? - húzta fel szemöldökét, amitől csak mégjobban felment bennem a pumpa.
Hirtelen mozdulatokkal fordultam meg, majd a halomnyi alapanyag között járattam szemeimet, amik már egy jó ideje szobroznak a konyhapulton.
Szélesen elmosolyodtam, mikor tekintetem találkozott a tökéletes hozzávalóval, majd belemarkolva a fehér porba, megfordulva Junhong még mindig alvástól kócos hajába dobtam.
És arcába...
Az átlagosnál is sápadtabb képű szőkeség láttán hangosan felnevettem.
Morcos tekintete csak hab volt a tortán, az egész megjelenésével leginkább egy hóban fürdőző jegesmedvebébire hasonlított.
Lassú, ráérős mozdulatokkal letörölte szeme környékéről a lisztet, majd szikrákat szóró tekintettel meredt rám.
Több se kellett, nekirugaszkodásból rohanni kezdtem egy biztonságos menedék felé.

---

Egyre jobban hatalmába kerített az érzés, miszerint egy elcseszett horrorfilm kellős közepén vagyok, amiben az egyik, magát okosnak hívő szereplő bemegy a házba, mondván, hogy ő majd túljár az üldözője eszén, és elrejtőzik úgy, hogy az ne találhasson rá, bár mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez úgysem fog neki összejönni.
Főleg, ha a ház, amiben van, magáé a gyilkosé...
A lehető legkevesebb hangot kiadva próbáltam átosonni a zsákutcának bizonyuló kisebb gardróbból, a jobb esélyekkel szolgáló kanapé mögé.
Az angyali glóriát most ördögi szarvakra cserélő szőkeség már tíz perce nem került szemeim elé.
Még egy apró zajt sem adott ki.
Kezdtem nagyon unni az egészet, ezért már épp álltam volna fel, ezzel felfedve helyzetem, mikor egy kéz a semmiből a fejem tetejére nyomott valami keményet.
Az ismeretlen dolog roppanó hanggal adta tudomásomra, hogy széttört, majd egy másodperccel később megéreztem a homlokomon végigfolyó nyálkás tartalmát.
Na ne.
Lassú, kimért mozdulatokkal álltam fel, majd hirtelen ötlettől vezérelve lábaimmal lendületből megrohamoztam derekát, ezzel birkózófogásban a puha szőnyegre juttatva mindkettőnket.
- Sarokba vagy szorítva, ugye tudod? - mondta fölém nehezedve.
Egy játékos mosoly kíséretében fordítottam pozíciónkon, majd csípőjére helyezkedve hajoltam közel arcához.
- Biztos vagy benne? - suttogtam fülébe, mire apró sóhaj hagyta el száját.
Kihasználva gyengeségét, felpattantam merev testéről, majd a konyha felé futottam.
- Lin! Véged! - hallottam meg bosszúvágytól teli morgását, mire felment bennem az adrenalin.
Mikor fülemet megcsapta a közvetlenül mögülem jövő ideges fújtatása, végső lehetőségként megragadtam az első kezem közé kerülő tárgyat.
- Ne! Állj! Megadom magam! - emelte fel kezeit a levegőbe, mikor meglátta a nálam szobrozó ketchupos flakont.
Csak egy pillanat kellett neki, amíg kihasználva habozásom, magához kapja a mögötte lévő chilis szószt, majd egy kanál segítségével arcom közepébe repíti.
- Ah, szemét! - töröltem ki a szemembe kerülő csípős finomságot, majd két kézzel megszorítottam a rendelkezésemre álló fegyvert, és kíméletlenül festettem teste minden egyes részletét vörösre.

---

A konyha pont úgy néz ki, mintha a prérifarkas épp itt kergette volna végig a gyalogkakukkot.
Szőke csatatársammal lihegve terültünk szét egymás mellett a különböző alapanyagokkal díszített padlón.
- Ezt... muszáj l... lesz eltakarítanunk. - nevettem.
- Még pihenjünk kicsit. - mondta mosollyal arcán, miközben fölém mászott.
Ajkait kínzó lassúsággal közelítette enyémekhez, mire vágyam csillapításául nyakánál fogva húztam magamhoz.
- Megzavartunk valamit? - a váratlan hang hatására azonnal felkaptuk fejünket, majd ugyanilyen gyorsan felálltunk, ezzel szembekerülve egy alacsony, rövid, barna hajú nő makulátlan, mosolygó arcával.
- Anya! Mi... mit csinálsz itt? - kérdezte tarkóját fogva nyúlva barátom. - Azt hittem, hogy csak estére értek haza.
- Nos, igen, úgy is volt, de Sophie minden percben elmondta, mennyire hiányzol neki, így gondoltuk hamarabb jövünk, hogy veled lehessen. - mondta miközben lepakolta a kezében lévő táskákat. - De úgy látom, épp valaminek a közepébe csöppentünk. - egyenesedett fel, arcán széles mosollyal, minek hatására elpirultam.
- S... sajnálom, ígérem, mindent feltakarítunk. - próbáltam menteni a menthetőt, ha már az első találkozásom barátom családjával nem éppen kedvezőre sikeredett.
- Szivem! Emiatt kicsit se aggódj, megoldjuk majd az egészet, most inkább gyere ide, hadd öleljelek meg most, hogy végre találkoztunk! - tárta ki szélesre karjait, arcán hatalmas mosollyal, mire bizonytalanul közeledni kezdtem felé.
- Junhooong! - szaladt át köztünk egy aprócska, hosszú, szőke hajú kislány. - Hiányoztáál! - emelte magasba kezeit, mire az eddig egy helyben álló fiú könnyedén a levegőbe röpítette, nevetve megforgatva annak törékeny testét.
- Te is nekem, virágszál! - mondta mosolyogva visszahelyezve a "színes" padlóra, mire az apróság, hatalmas barna szemeit rám szegezte.
- JunJun, ő kicsoda? - nézett fel a közvetlenül mellette álló óriásra, majd újra rám.
- Sophie, bemutatom Lint. - válaszolt a kérdésre mosolyogva, majd rám emelte tekintetét. - A barátnőmet.
Szavai hallatán halvány pír szökött arcomra.
Sophie lassú, komoly léptekkel elém sétált, majd nyakát hátradöntve nézett fel rám.
- Szép vagy. - mondta még mindig pókerarcával, mire szélesen elmosolyodtam.
- Közel sem annyira, mint te. - néztem mélyen szemeibe, minden erőmmel komoly arckifejezésem megtartására fókuszálva.
- Ha így folytatjátok, féltékeny leszek. - Junhong hangjára mindketten felé kaptuk fejünket, majd egy gyors pillantás és egy egyhangú bólintás kíséretében egy másodperc alatt megragadtuk a földre borult lisztes zacskót, minek csekély tartalmát áldozatunk nyakába öntöttük.
- Ez... ezért m... megfizettek! - figyelmeztetett, miközben própálta kiköhögni a levegőből beszívott fehér port.
- Hé, nyugalom! - csitított le minket nevetve a még mindig ajtóban álló Mrs... öhm. - Ti ketten - mutatott rám, majd Junhongra - kezdjetek el takarítani! Rendelünk vacsorát, és Lin - lépett elém - örülnénk, ha maradnál. - mosolygott rám kedvesen. - Mellesleg, mivel eddig még nem nagyon volt alkalmam bemutatkozni, Kate vagyok.
- Nagyon örülök, Kate. - viszonoztam mosolyát.
- Anyu, Lin nem jöhet fel velem játszani? Majd JunJun rendet rak. - nézett fel anyjára bociszemekkel a mellettem álló szépség, mire bátyja összeráncolt homlokkal, meghökkenve kapta rá tekintetét.
- Mi? Nem, nem! - kezdte el vállainál fogva finoman kitolni a konyhából a hevesen ellenkező Sophiet. - Ti most szépen kipihenitek a hosszú utazással járó fáradalmakat, mi meg addig kitakarítjuk ezt a szemétdombot.
- De én játszani szeretnéék! - dobbantott imádnivaló, morcos arckifejezéssel az apróság.
- Ne aggódj, hamar végzünk, és akkor majd utána játszhatunk! - mondtam széles mosollyal, mire szemei felcsillantak.
- Ígéred?
- Még szép! - nevettem el magam, mire arcáról eltüntetve szomorúságát, kicsiny ajkai felfelé görbültek, majd boldogan elugrándozott a nappali irányába.
- Azt hiszem, kedvel téged. - nézett rám maszatos barátom felhúzott szemöldökkel.
- Annak örülök, JunJun. - gügyögtem el becenevét.
- Fogd be! - mondta nevetve, majd egyre közelebb lépdelt hozzám. - Szeretlek. - simított végig gyengéden arcomon.
- Nem szerethetsz annyira, mint amennyire én téged. - mondtam szemeibe nézve, mire egy apró mosoly kíséretében még mindig lisztes ajkait enyémekre tapasztotta.