Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Like the flowers under my toes.

--- Két évvel ezelőtt ---

- Ráérsz ma? Arra gondoltam, elmehetnénk valahova. - nézett rám mosolyogva Cat, legjobb barátnőm, miközben kifelé sétáltunk a suli épületéből.
- Sajnálom, de nem. Szeretnék elugrani a virágoshoz, anyának venni pár nárciszt, tudod mennyire szereti az illatukat. - mondtam neki sajnálkozó tekintettel.
- Lin, minden délután nála vagy, tudod jól, ha tudná, Diane is azt mondaná, hogy éld az életed. Nem lesz semmi jobb attól, ha minden egyes nap bemész hozzá. - mélyen szemeimbe nézett.
- Ne próbáld meg megmondani, mit gondolna ő. Semmit nem értesz az egészből. Jobban lesz, és nem akarok épp "jól szórakozni" valahol, amikor felébred. - hangom idegesen csengett. - Most, ha megbocsájtasz, megyek is. - mondtam, majd elindultam az ellenkező irányba.
- Lin! Én nem úgy értettem... - hallottam, ahogy ezt mondja, de bármiféle válasz nélkül folytattam utamat.
A kellemes, napsütéses időt élvezve haladtam utcáról utcára, mígnem elértem a kedvenc virágboltomhoz.
Egy apró csörgés jelezte, hogy új vendég lépett be az ajtón, mire egy rég látott idős, kedves arc pillantott fel a pult mögül.
- Corelin, úgy örülök, hogy beugrottál! Rég láttalak drágám, hogy vagy? - kérdezte hatalmas mosollyal az arcán.
- Köszönöm, jól vagyok. - néztem körbe. - Egy pár szál nárciszt szeretnék kérni, kérlek mondd, hogy van még!
- Ne viccelődj, azt mindig találsz itt. - mondta mosolyogva, majd eltűnt a pult mögötti ajtóban. Mikor visszaért, kezében öt szál csodaszép nárciszt pillantottam meg, amit gyöngyházszínű papírba tekert. - Diane-nek lesz? Felébredt már?
- Nem... még nem. - hajtottam le fejem.
- Ne szomorkodj, ezeknek a virágoknak az illatától majd fel fog, csak helyezd őket az éjjeliszekrényére. - mondta biztató mosollyal arcán.
- Rendben. - válaszoltam, miközben kifizettem a kisebb csokrot. - Viszlát, Annie, vigyázz magadra! - köszöntem el régi ismerősünktől.
- Te is, drágám! - búcsúzott ő is, mindig kedves hangján.
Kifelé tartva végignéztem a rózsasoron, megcsodálva kedvenc virágaim tündöklését.
Kilépve a kis üzlet ajtaján, eddig kézben cipelt gördeszkámra álltam, majd szelni kezdtem vele az utakat, csakhogy minél hamarabb át tudjam adni ajándékomat alvó anyukámnak, majd elmesélhessek neki mindent, ami ma történt velem.
Kevesebb, mint tíz perc múlva már a korház rideg, fehér tapétás folyosóján sétáltam a hármas kórterem felé.
Közelebb érve ajtaját nyitva találtam, bennt orvosok, és ápolók tömegére lettem figyelmes.
Üres tekintettel léptem át anya kórtermének küszöbét.
- Kisasszony, kérem, nem szabad ide bejönnie! - indult meg felém az egyik ápoló.
- Ő az anyám! Mi van vele?! - ordítottam.
Az ágy körül tevékenykedő fehérköpenyesek egy emberként kapták rám tekintetüket, arcukon sajnálattal.
Egy másodperccel később egy éles, folytonos sípoló hangra lettem figyelmes, majd láttam, ahogy az egyik orvos lekapcsolja a gépet, ezzel megszüntetve az idegtépő zajt.
Eggyüttérző pillantásokkal kezdtek egyenként kisétálni a szobából, ezzel szemeim elé tárva a kórházi ágyat, rajta egy törékeny testtel.
Nem tudtam mozdulni.
Látásom elhomályosodott, majd megéreztem patakként folyó könnyeimet arcomon.
A nő, aki az ágyon feküdt, nem hasonlított édesanyámra.
Sápadt volt, arca beesett, teljesen összehasonlíthatatlan régi önmagával.
A nárciszok kiestek kezemből, a padlóra zuhanva.
Pont, mint az ágyon fekvő személy, egykor mindenki életét tették szebbé varázslatosságukkal.
Viszont most, ahogy édesanyám elernyedt testét néztem, ugyanolyannak találtam, mint a földön fekvő virágszálakat:

Élettelennek.

--- Most ---

- Zelo, elesek! - ordítottam rá a kissé távolabbról figyelő fiúra.
- Ne nevettess! Született tehetség vagy! - kiabált vissza.
Nem foglalkoztam vele, minden erőmmel az előttem lévő utat figyeltem.
Lassú, kimért mozdulatokkal próbáltam
megfordulni, majd miután sikerült, visszagurultam az elégedetten figyelő Zelohoz.
- Hát, igen, meglátszik, hogy én tanítottalak. - tette jobb kezét mellkasára.
- Fogd be! Nem tudok koncentrálni. - mondtam, mire hangosan felnevetett. - Tudod, ezzel is zavarsz ám!
- Jó jó, abbahagytam! - válaszolta, kezét szájára tapasztva.
Nem bírta sokáig, mikor az egyik fűcsomón sikeresen áthajtva megingott egyensúlyom, emiatt behajlítotva térdeim, kezeimmel észveszejtve kapálózni kezdtem, újra kitört belőle a nevetés.
- Sajnálom, én próbáltam csendben lenni, de ez lehetetlenség téged nézve, annyira aranyosan mutatsz azon a deszkán! - kapkodott levegőért.
- Haha, nagyon vicces! - lepattantam a guruló, életveszélyes eszközről, majd elé sétáltam. - Mutass te valamit, Mr. Tökély!
Mondatom végére érve kivette kezemből deszkáját.
- Figyelj, és jegyzetelj! - mondta egy kacsintás kíséretében, mire megforgattam szemeimet.
A parkot teljesen átszelve, pár emelkedőn különböző trükköket mutatott be hibátlanul egyszemélyes közönségének.
Mozdulatait követve egy padhoz sétáltam, majd leültem, és onnan figyeltem tovább.
Tehetséges volt, minden mozdulatot magabiztossággal vitt véghez.
Egykor én is ilyen voltam, a deszka az életem része volt.
Azon a bizonyos napon dobtam el magamtól szeretett hobbim, így most nagyon nehéz volt újra ráállni, mégis örömmel töltött el, hogy megtettem.
Az orvosok később elmondták, hogy mielőtt odaértem volna, anya felébredt, és pár percig minden jel arra mutatott, hogy jobban van.
Hósszú hónapokig átkoztam magam amiatt, hogy nem siettem jobban hozzá, hiszen lehet, hogy ha pár perccel hamarabb érek be, még tudtam volna vele váltani néhány szót, el tudtam volna mondani neki, mennyire szeretem, viszont így, búcsú nélkül vesztettem el, és már soha nem lesz lehetőségem újra beszélni vele.
Emlékeimből egy lágy érintés szakított ki, letörölve az arcomra folyt könnycseppet.
Felnéztem, egyenesen engem fürkésző szemeibe.
Óvatosan leült mellém, majd karjaiba zárt.
Arcomat belefúrtam mellkasába, és alig hallható sírásba kezdtem, vállaim fel-le emelkedtek hirtelen levegővételeimnél.
- Lin, nyugodj meg. Minden rendben lesz, itt vagyok veled. - csitított lágy hangján, miközben hajamat simogatta. - Nézz rám! - mondta, eltolva magától, majd államnál fogva gyengéden felemelte fejem. - Senkinek nem engedem, hogy bántsom, érted? - aprót bólintottam, mire ujjait elvette állam alól, és mélyen szemeimbe nézett. - Nem akarlak erőltetni, de tudd, hogy bármikor elmondhatod nekem ha valami bánt, mindig meg foglak hallgatni.
Gyengeségem miatt nem tudtam magamba folytani fájdalmam, túl sokáig csináltam ezt, a szavak előbuktak számból.
- Hazudtam. Azt mondtam, még sose álltam deszkán. Ez nem igaz, két évvel ezelőtt a mindennapjaim része volt. - kezdtem bele.
- Mi történt?
- Anya...ő... - nem bírtam befejezni, könnyeim újra utat törtek maguknak.
- Semmi baj, nem kell elmondanod, ha úgy érzed nem vagy rá felkészülve. - mosolygott rám megértően.
- Köszönöm! - mosolyodtam el én is hálásan, szemeibe nézve.
- Mit szólnál hozzá, ha most elindulnánk haza? Későre jár, és most jót fog tenni neked egy kis pihenés.
Egy bólintás kíséretében felálltam eddig ülőhelyünkként szolgáló padról.
Zelo ugyanígy tett, majd lassan elindultunk a park kijárata felé, élvezve a megnyugtató csöndet kettőnk között.