Learn to love again. //B.A.P// [Befejezett.]

Two weeks ago.

- Mikor akarod elmondani neki? Megérdemli, hogy tudjon róla, Lin! - nézett rám szánakozóan, mégis az eddigi kérleléseivel ellentétben erőteljesebb hangnemben legjobb barátom. Szavai pengéhez hasonló vágásokat hagytak szívemen, hiszen tisztában voltam vele, hogy igaza van. Válasz helyett lesütöttem szemeim.
Három hét telt el azóta, hogy hazajöttünk San Franciscóból.
Két és fél hete tudom, hogy beteg vagyok.
Két és fél hete élek Junhong előtt hazugságban...

--- Visszaemlékezés ---
Három héttel ezelőtt.

- Caam! - kiáltottam el magam rég nem látott barátom alakját megpillantva, mikor a reptér kifelé vezető automata ajtaja szemünk elé tárta a kisebb csoportnyi fiút, majd futólépésben megindultam feléjük, magára hagyva az eddig mellettem közlekedő szőkeséget.
Tervem, miszerint a nála már mindennapossá vált, lélegzetelszorítóan szűk farmerbe bújt srác nyakába ugrok amint elé érek meghiúsult, mikor az eddig egy helyben toporgó, ám arcukon széles mosolyt viselő öttagú banda egy személyként indult meg felém, hogy aztán meleg barátom nadrágja fazonjához hasonló ölelésben részesítsenek.
- Hé, megfulladok! - nyöszörögtem a tömeg közepében kuporogva, miközben szorosan oldalamhoz nyomódott karomat próbáltam kitornászni a két előttem lévő "torony" között, hogy ezáltal szabad utat nyerjek magamnak.
- Mégis hová mész?! Gyere vissza! - kiáltotta el magát alighanem kétszer nagyobbra tágult szemekkel Jongup, mikor már félúton jártam a szabadulás útján, majd egy könnyed mozdulattal visszarántott közéjük.
- Ah! - nyögtem fel beletörődve helyzetembe.
- Hiányoztál, gumimaci! - hallottam meg az immár rajtam ragadt becenevet a kitalálója szájából, mire arcomra hatalmas, őszinte mosoly ült ki.
- Ti is nekem!

---
Két héttel, és öt nappal ezelőtt.

- Ugye tudsz róla, hogy nem vagy normális?! - súgtam oda feltűnésmentesen a mellettem sétáló fiúnak, aki a szabad kezében a nemrég magunk mögött hagyott kisebb virágosbódéból elcsent rózsaszállal vigyorgott rám önelégülten.
- Kiegészítjük egymást.

---
Két héttel, és négy nappal ezelőtt.
<Reggel, negyed kilenc>

- Jó reggelt, Linnie! – mély álmomból egy kedves hang keltett, amit másodperceken belül be is tudtam azonosítani; Junhong. Nyöszörögtem párat, majd a puha takarót nehézkes mozdulatokkal teljesen a fejemre húzva ignoráltam a zaklatóm mondandóját. – Aish! Szedd azt le, ha hozzád beszélek! – rám ripakodva, a paplant egyből lehúzta az egész pizsamás alakomról.
Nagyot sóhajtva felé fordultam, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki.
- Lin, kérlek, hoztam neked reggelit. - hangja sejtelmesen csengett, jól tudta, hogy mondatára mi lesz a reakcióm, mégis jóízűen felnevetett, mikor rohamos gyorsasággal felültem puha matracomon, hogy azután nekiláthassak az isteni illatokat árasztó étel elfogyasztásának. - Ya! Csak nyugodtan! Senki nem veszi el előled. - fogta még mindig hasát hahotázása közben.
Válaszképp durcásan kinyújtottam felé nyelvemet, majd folytattam ínycsiklandó tojásrántottám pusztítását.

---
<Délután, fél három>

Futva karórámra pillantottam.
14:32.
Késésben voltam.
Utálok késni.
Megkétszereztem lépteimet, mikor egy sarkon befordulva szemeim elé tárult a kis kávézó barátságos kirakata.
Szívemnek erőteljes lüktetését torkomban éreztem, amint egyre közeledtem az épület bejáratához.
Még mindig nem tudtam teljesen felfogni, hogy tényleg láthatom ennyi idő után.
Pontosan másfél éve annak, hogy veszteségünk miatt a huszonegy éves bátyám úgy határozott, hogy kiköltözik Londonba.
Mereven állította, hogy az egyetem miatt hozta meg ezt a döntését, ám én mindvégig tisztában voltam vele, hogy ez csak hazugság, valamiféle kifogás, hogy ne kelljen itthon maradnia.
Eleinte haragudtam rá, viszont ahogy telt az idő, és minden egyes nap arcon csapott a kegyetlen valóság, miszerint anya már nincs köztünk, kezdtem megérteni, miért akart elmenekülni arról a helyről, ahol az addigi életünket töltöttük vele.
Ökölnyi méretűre szűkült gyomorral léptem be a megbeszélt találkahelyre, mire az ott felgyülemlett tömény kávéillat megcsapta orromat.
Nagyot nyelve néztem körbe, majd mozdulatom végén élethű, százhatvanöt centis jégszoborrá váltam, mikor pár másodperc múlva megpillantottam a keresett személyt, az egyik eldugott sarokban lévő asztalnál beszélgetni egy számomra ismeretlen rövid, barna hajú lány felé fordulva.
Az idegen éppen beleéléssel magyarázott valamit, mire bátyám felnevetett, eközben irányomba pillantva.
Köpni nyelni nem tudtam, mikor arcán széles mosollyal felpattant eddigi helyéről, hogy utána kitárt karokkal felém kezdjen lépdelni.
- Uramisten, Lin! - vont szorosan karjai közé, mire kezeim maguktól hasonlóképp derekára fonódtak, arcomon egy könnycsepp folyt végig. - Ne haragudj! Kérlek, ne haragudj rám! - kérlelt. Hangján hallottam, hogy kevés választja el a sírástól. A távol töltött időszakban aligha pár hónaponta kaptunk egy levelet tőle, amibe tömören belefoglalta, hogy jól van, és ne aggódjunk miatta. Igaz, nem esett a legjobban, haragudni mégsem haragudtam rá emiatt, hiszen megértettem. Ha már sikerült neki elszakadnia apától, és a régi, nyomasztó környezettől, semmiképp sem járt azon az esze, hogy elmesélje nekünk, miképp zajlik az élete, vagy épp merre volt, miket csinált. - Tudom, hogy seggfej voltam, egy idióta baro...
- Fejezd ezt be! - szakítottam félbe önmaga ócsárolását, mire lazított ölelésén, majd eltolva magától résnyire nyitott ajkakkal meredt szemeimbe. - Nem vagy te egyik sem! Na jó, de, de azért nem mindig. - húztam idegeit, egész végig pókerarcot vágva, amit direkt ezekre a helyzetekre fejlesztettem ki, mondatom végére azonban mégis félmosolyra görbült szám, amit ő egy pszichopatavigyorral viszonzott.
- Hiányoztál, cukorka! - szorított újfent kidolgozott mellkasához. Régi becenevem hallatán fintorognom kellett.
- Nem megmondtam, hogy ne szólíts többet így?! - toltam el magamtól, majd az összes erőmet összeszedve vállonboxoltam. - Aish! - ráztam meg kezemet, mivel ütésem eredménye részéről csak egy még szélesebb mosoly lett, részemről viszont tompán lüktető fájdalom ujjaim tövében.
- Én is megmondtam neked, hogy ezt - bökött meg felkaromon - ne erőltesd. - jelentette ki egyszerűen izmaimra utalva, még mindig fülig érő szájjal, mire durcásan kinyújtottam felé nyelvemet. - Na gyere hosszúnyelvű, be szeretnélek mutatni valakinek! - kacsintott egyet, majd tenyerét hátamra helyezve finoman tolni kezdett a még mindig szégyenlősen egy helyben ülő lány felé.